Valami új, mégis régi érzés - Junhwan

Sziasztook!:3 

Végre elérkezett az én időm, a szerelem és a fluff-kavalkád robbanása... VAGYIS CSAK EZT SZERETTEM VOLNA. Mert Valentin nap meg minden, ezért úgy gondoltam, hogy akkor ennek örömére mindenki írjon egy kis cuki oneshotot az egyik kedvenc számommal. Többé nem leszek ilyen naiv... Minirigó oneshotjához annyit fűznék hozzá itt is, hogy: HANVIEN IS REAL 

Nagyon szeretem a régi zenéket, úgyhogy tőlem többnyire ilyenekre számíthattok. Vagy hát sok meglepetést tartogatok még:D De Stevie az egyik kedvencem ezen az r&b-jazz vonalon, bár nem ez a kedvenc zeném tőle, ezt találtam a legromantikusabbnak. 

Jó olvasást^^ 

Ajánlott zene: Stevie Wonder - I Just Called To Say I Love You 

„Nincs áprilisi eső

Nem nyílnak a virágok”

Eső. Megmagyarázhatatlan érzet. Valakinél kellemetlen mélabús hangulatot idéz elő, valakinek pedig megnyugvást nyújt, hogy senki sem láthatja feltörekvő szomorúság-áztatta arcát. Vagy éppen semmit sem jelent neki. Csak egy jelenség, folyékony átlátszóságba burkolózva, amihez néha Isten haragja társul, félelmetes villódzással. Nekem az eső maga a kezdet. Mert olyan lágy, mindenhova elér, mindent érint kivétel nélkül. Csak esik, megkülönböztetés nélkül. Igazság szerint, én sem szerettem az esőt egészen addig, míg egy tavaszi napon fel nem ajánlotta valaki az esernyőjét. Gondolkodás nélkül elfogadtam, nem akartam csuromvizesen beállítani munkába, az olyan bosszantó lett volna. Lényegében a magasságkülönbség miatt elkerülhetetlen volt, hogy ne ázzak el. De már akkor tudtam, hogy ez más. Valami valódi. Azóta van legjobb barátom. Talán több is annál. Ha áprilisi eső lennék, ami összeköti az eget és a földet, amik egyébként soha nem válnak eggyé... Vajon össze tudnám kötni a mi szívünket is?

“Nincsenek elajándékozható csokiborítású cukorszívek”

- Jun, mikor érsz már ide? – kérdezem kissé feldúltan telefonon keresztül.

- Egy pillanat és ott leszek. Nachos?

- Extra szósszal, két kólával. Páros ajánlat – mosolyogva hallgatom ahogy elneveti magát, még telefonon keresztül is olyan érzésem van, mintha Junhoe hangja a legszebb dallammal érne fel a szívemben.

- Isteni vagy!

Váratlan bizsergést érzek a tarkómon, mire hátrapillantok, és Ő fogad egy ragyogó mosollyal az arcán. Izgatottan nyújtom át neki a kólát, és már megyünk is a termek felé. Egyikünk sem szereti a Valentin napot, ezért két éve - amióta ismerjük egymást - ezen az „ünnepen" eljövünk moziba, hogy valami éppen aktuális akció filmet megnézzünk. Ez már-már hagyomány nálunk, amit remélhetőleg jó sokáig megőrzünk. A legmerészebb vágyam pedig, hogy egyszer úgy jövünk el ezen a napon moziba, mint egy pár. Mindketten éreztük, hogy ez több, mint barátság. Azonban még nem jött el az ideje egy komolyabb változásnak. Ha fát ültettél, türelemre van szükség. Nem húzhatod ki naponta a földből, hogy megnézd, mennyit nőtt a gyökere.

“Nincs telihold, ami bevilágítana egy kellemes augusztusi éjszakát”

- Hova megyünk? – kérdezem izgatottan Juntól, de ő csak elmosolyodik.

- Mi abban a meglepetés, ha elmondom?

- Tudod, hogy utálom a meglepetéseket.

- Jó, elmondom, győztél. A tengerhez megyünk.

Kanyargós az út, ezért nem ismertem fel, de boldogsággal tölt el a tudat, hogy emlékszik a régi kívánságomra. Nemrégiben túl sok soju társaságában meséltem neki arról, mennyire imádom a tengert és hogy milyen rég nem láttam. De amint meglátom a végtelen kékséget, elöntenek az érzelmek. Igen, a gyönyörű tenger. Végeláthatatlan hullámai fodrozódnak a víz tükör-felszínén, olyan régen láttam, hogy most szinte átélek minden gyermekbéli pillanatot. A narancsra vánszorgó naplemente, a lágy nyári szellő, ahogy megforgatja a hullámfodrokat... és mégis a legszebb látványt nem ezek nyújtják nekem, hanem az előttem álló, észveszejtően mosolygó fiú. Jun simogató nevetése a naplementéjével dacol. 

- Gyere ide – körbeölel minket egy pléddel, majd lassan ül le a homokos tengerpartra. Olyan idilli a pillanat, hogy meg sem akarok szólalni, nehogy elrontsam. Mindig el akartam jönni ide a párommal, csak úgy random lesétálni a partra, eltölteni egy kellemes napot. A szívem lágy ritmusra kezd, hogy ezt pont Vele élhetem át. Ez igazából semmi, mégis minden.

- Köszönöm, hogy elhoztál – mondom meghatódva, aztán magával ragad a tenger látványa.

- Mit szeretnél szülinapodra? – témát vált, én pedig meglepődötten pillantok rá.

- Az még nagyon messze van.

- Tudom. De azt is tudom, hogy utálsz ünnepelni, ezért odaadom hamarabb. Vagy ha világ körüli útra szeretnél menni, akkor úgy öt év múlva. 

- Nos... szeretnék egy játékfigurát. Mondjuk Vasembert. A huszonötödiken meg szeretném látogatni anyuékat Jejun, együtt enni egy jót velük. A huszonhetediken jöjjünk ide vissza. Akkor boldog lennék. A többit meg majd kitalálom.

- Várj!  Én találjam ki, hogy mi legyen a huszonhatodikon? Tudod, hogy borzasztó szar vagyok ajándékozásban.

- Nem nehéz rájönni, mit akarok .

- Nem szeretem a találós kérdéseket, hyung.

- Én sem szeretek sok mindent, Jun – azzal vehemens mozdulattal felállok tőle a plédet is húzva magammal, és a tenger felé veszem az irányt.

Biztos vagyok benne, hogy ebben a pillanatban Jun arcán nyugtalanító megilletődöttség észlelhető, végig magamon érzem szikrázó tekintetét, azonban nem fordulok hátra. Nem tudom miért vagyok ideges, hiszen semmi rosszat nem tett. De azt hiszem elérkezettnek látom azt, hogy egy szintet feljebb lépjünk. A barátaim azt mondják, hogy nem illünk össze Junhoe-val. Míg ő kék, én addig piros. Így jellemezték a legtisztábban. De én erre mindig azt válaszolom, hogyha ezeket a színeket összekeverjük, egy gyönyörű lilát kapunk belőle.

“De ami van, bár régi,

egyúttal olyan újszerű is”

Három napja történt a tengerparti félreértés. Azóta olyan kellemetlen Junhoe mellett lenni. Persze még mindig jobb, mintha nem lenne itt. Nem is beszélünk eget rengető dolgokról, csak találkozunk a kedvenc éttermükben ebédidőben, hogy azt a kevés pillanatot együtt töltsük. Engem lefoglal a munka, őt pedig az egyetem, de ígéretet tettünk, hogy minden nap találkozunk legalább fél órára, így ő is megoldotta, hogy arra az időre szabad legyen.

A mai napon már letudtuk az ebédet, lassan sötétség veszi körbe az eget, én pedig már alig várom, hogy végezzek. Kellett nekem túlórát vállalnom... De nélkülem megsemmisülnének az itt dolgozók, így muszáj vagyok állandó áldozatokat hozni. Jun pár órával ezelőtt felhívott, hogy szeretne valamit mondani, és a munkahelyem előtti parkban fog várni. Különös kíváncsiság bélyegzi meg a szívem, hiszen mindjárt láthatom Őt, ugyanakkor nyugtalanító a gondolat, mert tudom, miről szeretne beszélni.

- Jinwhan hyung! – hallom messziről Jun hangját, mire odasietek hozzá. Ahogy egyre közelebb érek látom, ahogy szeme úgy hányja a szikrákat, mint egy épp kitörni készülő vulkán.

- Mit szeretnél mondani? - kérdezem higgadt hangnemben, miközben a szívem épp készül kiszakadni a helyéről. De ő még rajtam is túltesz, szakadozva veszi a levegőt, mintha most ért volna be egy futóverseny céljába.

- A huszonhatodik születésnapi ajándékod... Most adom oda – a pillanat hevében magához húz, belém fojtva az el nem kezdett mondatomat. Lágyan csókol meg, nekem pedig beleremeg a lábam.

Ó, te jó ég, hogy mióta várom ezt a pillanatot. Hogy eggyé olvadjak Jun ajkaival, hogy lassan járjon át valami varázslatos. Lassan mozgunk a csókban, semmit sem elkapkodva. Apró csókokat lehel bőrömre, én pedig lángolok. Nem akarom, hogy ez a pillanat véget érjen. Elválnak ajkaink, de én még sóvárgok utána, ezért most én kezdeményezem. Amikor megcsókolom, az olyan, mintha levetném magam egy szikláról; de amikor kezeit a derekamra teszi, és visszacsókol... már nem is ugrom. Inkább kiterjesztem szárnyaim és repülök. Együtt tesszük. Minden érzés új, de mégis olyan, mintha régi lenne.