Kereszttűz

     
A vonalak szétterültek a tükör sima felületén, körbeölelve a sápadt arcot egy egységes egészt alkottak, homályos, mégis kristálytiszta képet vetítve a szemem elé, ami bámult, látta az elé táruló mását, csakhogy mintha elveszett volna a visszaverődés mély szakadékában; ahonnan talán nem volt már visszaút.

Ki tudja hány perc vagy óra telt el így, a másodpercek gúnyos táncot jártak a fejem felett, siettették az idő múlását, és egyszerre lassították le azt, élénk emlékként meghagyva a pillanatot, amikor beléptem a fürdőszoba ajtaján és magamra zártam azt. Mellkasom nehezedni kezdett a gondolatra, amit nem ismertem, de tudtam, hogy a személyes poklom legmélyéből származik, és egyetlen céllal tört a felszínre csak: pusztítani vágyott.

Letörölve könnyeimet - amiket egészen idáig nem is vettem észre - megráztam fejemet, a kép hirtelen kezdett kitisztulni előttem, immár nem az idegen ismerős képével néztem farkasszemet, hanem tökéletesen csúf másommal. Önmagammal.

Megértettem őket. Mindannyiukat. Nem voltak sokan, viszont számomra a világot jelentették. Olyan erősen, amilyen erősen én nem számítottam egyiküknek sem. Csak egy báb voltam az unaloműzés tengerén, amit ha kedvük tartotta, felhasználtak, máskor pedig hagytak a víz alá merülni, mesterkélt kedvességgel tettetve, hogy ők bizony nem hibásak semmiben, holott sohasem állt szándékukban a felszín felett tartani engem. Csak nézték, a tudatlanság teljes tudatában, ahogy a hullámok lassan maguk közé kapnak, eltemetve engem a nagy kékség szívében, amitől az átkos csábításokat suttogó sötétség csupán egy karnyújtásnyira várakozott, hogy végleg bekebelezhessen.

Vékony határ húzódott a tudat és a tudatalatti, a jóság és gonoszság, a szeretet és gyűlölet között. Én pedig kereszttűzbe kerülve tűrtem, hogy az érzelmek csatája összetörjön engem, hogy végül az összemosódott vonalak között már eltompuljon a valóság és az álomvilág ösvénye, hogy a fény, ami eddig fáradhatatlanul az utamat egyengette, több sebből vérezve merüljön bele az elnyelő sötétségbe.

A csapzott rém elmosolyodott, és én csak figyeltem, ahogy egy könnycsepp végiggördül az arcán, egészen a szája vonaláig, mintha csak ezzel szerette volna onnan a felfelé húzódó ajkakat eltörölni. A vonásai ismerősek voltak, mégsem voltam képes azonosulni velük. Egy teljesen más ember állt velem szemben, egy kívülálló, a kitaszított, aki beletörődött szomorú szerepébe, és már nem próbált meg ellenállni a végzetének. Szerette, sőt, sóvárgott a magány után. Mert a magánnyal legalább másokat nem bánthatott, csak magát sebezhette meg, és így a fájdalom is a felszín felett tarthatta őt; éppen csak annyira, hogy életben maradjon, mégis kapkodnia kelljen az éltető levegő után, mivel közel volt a hullám, ami ismét a mélybe ránthatta.

Tekintetem önszántából a polcra siklott, ahol a felhalmozott kacatok között ott magaslott a fény által körbeölelt borotva, ami mindössze csak egy eszköz volt, egy jelentéktelen tárgy, amire az esetek többségében ügyet sem vetettem, most azonban még sem tudtam elszakítani szememet a látványról. Mielőtt még felfoghattam volna, hogy mit csinálok, remegő ujjaim az éles felület köré fonódtak, és immár testközelbe került az ártalmas kellék, ami viszont hirtelen eltűnt, és én már csak vöröset láttam.

Szememet összeszorítva ráztam meg a fejemet, hogy kiűzhessem a bódító színt, amely úgy látszott örökre beleégette magát a retinámba. Nem! Ez nem a valóság.

A sápadt arcot keretbe vonó holló-tincsek meglibbenése kecses táncot lejtett a tükörben a mozdulat durvaságának ellenére is. A penge hangos csattanással landolt a mosdókagylóban, csörgését vad talpak visszhangja kísérte, ami még a paplan biztonságot nyújtó burka alatt is folyamatos ismétlésre állított melódiaként ismételte magát a fejemben, hangját még keserves zokogásom ricsaja sem volt képes elnyomni.

Ez nem én voltam. Én szerettem az életet, viszont a baj ott kezdődött, hogy az élet korántsem szeretett engem.