Otthon - Junhoe

Leírhatatlan érzés volt az a pár másodperc, amit a színpadra lépés előtt érzett. Akárhányszor kérdezték már az évek alatt, egyszer sem volt képes kézzel fogható választ adni rá. Valami földöntúli. Valami eszméletlen. Valami, amit mindenkinek a saját bőrén kellene tapasztalnia. Valami, ami kapcsolóként működött az agyában, az a pár másodperc, amíg a fények kigyúlnak, a hangzavar megszűnik egy pillanatra, majd még hangosabb sikítás hallatszik, amikor a saját hangja elvegyül a zene dallama és a rajongók izgatottsága között. Nem számított, hogy milyen hangulatban volt korábban, egyedül az számított, hogy onnantól kezdve mit érzett. Mert olyankor, ott, abban a pillanatban a nagy arénában, övé volt az egész világ.

            Imádta az extázist, a rivaldafényt, imádott a rajongók és a többi ember elismerésében sütkérezni, mintha csak egyedül ő létezett volna. Mert olyankor, ott, abban a pillanatban csakis ő számított. Az ő karrierje ívelt felfelé, az ő lemezét vette meg mindenki, rá figyelt az egész világ.

            Könnyű volt elveszni az érzésben. Túl könnyű. Az utálkozók szó szinte nem is szerepelt a szótárában a koncert befejeztével, mert ő felhők felett lebegett, magasan, megrészegülve az ereiben buzgó adrenalintól.

            Tokió volt az első állomás, városról városra táncolt Japánban, végigszaladt az összes kontinensen, átkelt az összes tengeren, Los Angelesben ébredt, Londonnal álmodott és Párizsban döntött meg rekordokat. Mindegyik szép és gyönyörű hely volt a maga jellegzetességével, ő pedig pont ezt imádta, a különböző embereket, a különböző látnivalókat, és a mindben közös szenvedélyt. A feszített tempó miatt ideje sem volt lazításra, színpadról színpadra élt, egyik kézből a másikba adta át a mikrofont, mindenhol valamilyen újabb nyelven tanult meg a rajongóihoz szólni, és belefeledkezett a körülötte még mindig forgó, de megállni látszó világba. Azonban, amikor akadt egy-egy nap szabadideje, amit az adott város felfedezésével tölthetett volna, akkor csapott le rá minden. Lélegzetelállító volt az összes, mégsem volt otthon egyik helyen sem.

            Sírni vágyott akárhányszor csak belegondolt, hogy magára hagyott mindent és mindenkit, aki az otthont jelentette számára. Megérte egyáltalán? A hírnévnek tényleg ára volt. Saját bőrén keményebben tanulta ezt meg, mint szerette volna, a felismerés mind a mai napig arcon csapta, éppen ezért begubózott. Eleinte még lelkesen rótta a különböző utcákat, viszont a legvégére már belefáradt. A teste jelen volt, a szíve már annál kevésbé. Vérzett és más után sóvárgott. Szüntelenül otthon akarta érezni magát.

           

            - Szöul az utolsó állomás - jelentette be a nyilvánvalót a menedzsere, amikor ő a tükör előtt ült és türelmesen tűrte, hogy a sminkes és a fodrász az utolsó simításokat végezze rajta. Egészen ezidáig a shanghaji közönség foglalta le minden gondolatát.

            A lány csak hümmögött válaszul. Ezt már ő is tudta, mégis nehéz volt számára az ügy. Vicces, nemde? Végre hazamehetett, már csak egy karnyújtásnyira, egész pontosan két teljes napnyira volt az otthonától, mindazonáltal a város említésére egyedül csak keserűséget érzett.

            - Nem hoztam fel ezt a témát, mert úgy gondoltam ráérünk még vele, de mivel ez az utolsó előtti koncert, észre sem vettem, hogy az idő hogy elszaladt felettünk… - nevetett fel a nő kissé kínosan. A lány nem szólt semmit, várta, hogy az anyjaként szeretett asszony, akire az életét is rábízta volna, folytassa. - Emlékszel még, hogy kik lesznek a felvezető banda, ugye?

            Elmosolyodott. Nem boldog mosoly volt ez.

            - Hogyan is felejthetném el? - suttogta a saját tükörképét nézve, a mosolyát, amit legszívesebben a körmeivel vakart volna le az arcáról, csakhogy érezze a fizikai fájdalmat is.

            - Nézd, lemondani már nem tudom, de ha nem szeretnél velük találkozni, akkor…

            - Nem érdemes arról beszélgetni, hogy én mit szeretnék, mert teljesen biztos vagyok benne, hogy a színfalak mögött még csak egy pillantást sem fognak rám vetni - vonta meg a vállát. A szíve kongott az ürességtől, fájdalom töltötte meg a szeretet helyét.

            Hálásan meghajolt a csapata felé, akik végeztek, így felállhatott az elgémberedett tagjait kinyújtóztatni. Újra belenézett a tükörbe, most nem engedhette meg magának, hogy összetörjön. Most nem. Ráért Szöul után, amikor már senki nem nyitotta rá az ajtót, amikor már nem kellett erősnek mutatnia magát az emberek előtt, akik egykor, még mindig, a világot jelentették számára.

            Dacosan felemelte a fejét, majd hasonló magabiztossággal sétált végig a folyosókon a kis liftig, ami közte és a közönség között állt. A pillanatok csak pörögtek és… Elmosolyodott, ahogy a talaj megingott a lába alatt és elkezdett felfelé emelkedni.

            Showtime!

            Elkapta a hányinger, amint leszállt a repülőről és megtette az első lépéseket, immár Koreában. Szerencsére az út nagyrészét végigaludta, a másik részében viszont a rosszullét kerülgette. Hónapok óta most először jutott eszébe, hogy mennyire féltek a repüléstől, még mindig félnek, csak már… Nem együtt.

            Végre otthon volt, mégis végtelenül idegennek érezte magát a saját szülővárosában.

            Az órák egy szempillantás alatt leperegtek a szeme előtt, és hirtelen Szöul legnagyobb arénájának a színfalai mögött találta magát együtt az egész csapatával, akiket meglátás szerint nem értékelt eléggé. Vért izzadva küzdöttek ezalatt a félév alatt azért, hogy tökéletes műsort rakjanak a rajongók elé, ő pedig úgy érezte, hogy nem hálálta meg a kemény munkájukat eléggé.

            A nosztalgia egész nap ott loholt a nyomában, a legapróbb őszinte mosoly nélkül lépett be a koncert helyszínére, ahol már volt szerencséje fellépni korábban, csak akkor sokkal vidámabb körülmények között. Szinte maga előtt látta a boldogan összeölelkező embereket, barátokat, az önfeledt nevetést és izgulást a kezdéstől csupán pár másodpercnyire, a kezeket, amik addig szorították az övét, amíg lehetett és a csókot, amit közvetlenül a színpadra lépés előtt kapott bátorításképp.

            A backstage-be érve megtorpant az ismerős nevetést hallva, ahogy befordult a folyosón az öltözők felé. A menedzsere csak az éles reflexinek köszönhette, hogy nem ütközött bele hátulról. A beszélgetés hirtelen elhalt a lány érkezésére, és a hátat, amit eddig szüntelenül bámult egy mellkas váltotta fel, a szemei ösztönösen vándoroltak feljebb, hogy a már jól ismert sötét tekintetbe ütközhessenek.

            Nyelt egyet. Néma köszönetet mondott saját magának, amiért úgy döntött, hogy magán hagyja a napszemüveget a szemei alatt húzódó karikák elrejtése érdekében. A csend lassan kezdett kínosból fullasztóvá válni, a lány pedig csak azt kívánta, hogy a padló bárcsak megnyílna alatta, hogy örökre eltemesse őt.

            A szituációt a menedzsere mentette meg, aki kedvesen üdvözölte a saját énekese előtt fellépő bandát, majd gyors kifogásokat kitalálva terelte a lányt az öltözőbe, ahová a stylist, a sminkesek és a fodrász hűen követték őket.

            A sötét szempár pedig még percekkel később is a hátát égette.

            Csak ült az öltözőben és a saját tükörképét nézte. A hozzá tartozó staff tagok már régen hazamentek a koncert után, hazaküldte őket a megérdemelt pihenésükre. A menedzser ugyan addig nem távozhatott, amíg maga a sztár nem tette meg, azonban a nő megértette, hogy mekkora lelki megterhelést jelentett a lány számára a mai este, így hagyta, hadd dolgozza fel egyedül a dolgokat, ahogyan akarta.

            A könnyek megállás nélkül gördültek végig az arcán, mindezt hangtalanul. Nem tehette meg, hogy kiborul, nem törhetett ki hangos sírásban, hiába lett volna kedve szétzúzni mindent a szobában, egyszerűen tudta, hogy nála ez sohasem szerepel a lehetőségek között. Legalábbis, nem egy nyilvános helyen.

            Újra látni a fiút sok emléket felidézett benne. Jókat és rosszakat egyaránt. Tudta, hogy egyedül ő a hibás mindenért, tudta, hogy ő hozta meg a végső döntést, mégis nem volt egy pillanat sem az elmúlt hat hónapban, hogy ne bánta volna, hogy akkor kisétált az ajtón. Jobban mondva, hagyta, hogy élete szerelme fordítson hátat neki és többé ne nézzen vissza.

            A zene volt az élete, a színpadnak élt, és a rajongói miatt volt képes a legnagyobb álmait is valóra váltani. Azonban ezek közül egyik sem számított nélküle. A menedzsere megértette a problémát, de nyugtatta, hogy majd elmúlik. Idővel könnyebb lesz. Talál majd mást, aki ismét az otthont fogja jelenteni számára. Hogy az álmainkért sokszor áldozatot kell hozni. De mégis mekkorát?

            Hogyan is lehetne eldönteni, hogy mi éri meg és mi nem? Hat hónap bizony hosszú idő, főleg a világ körül. Nagy lehetőség, amit kemény munka árán érdemelt ki magának, mégis tényleg volt értelme feladni a saját boldogságát? Egy kapcsolat, még ha elég erős is, kizárt, hogy túléljen hat hónapnyi távolságot. Nem az ő világukban. Nem híres emberekként, nem úgy, hogy a kapcsolatuk hétpecsétes titok volt a nyilvánosság előtt a kezdetektől fogva. Legfőképpen nem úgy, hogy neki előbb adatott meg az a lehetőség, ami a másiknak talán még évekig nem fog.

            Az ajtó kinyílt, így gyorsan letörölte a könnyeit, még annak ellenére is, hogy a menedzsere már számtalanszor kapta rajta ilyen helyzetben a különböző városokban. Most azonban valaki más lépett be a szobába, az a személy, akire többet nem számított volna.

            Ajkai résnyire nyíltak meglepettségében, a fiú csak állt ott, a homályos fények megvilágításában, elveszettebbnek kinézve, mint valaha.

            - Be… Bejöhetek? - a fiú rá nem valló bátortalansággal kérdezte meg, azon a jellegzetes mély hangján, amitől a lány kész volt bármelyik pillanatban szétfolyni a padlón. Még a jelenlegi keserű helyzetük ellenére is.

            Bólintva adott engedélyt a fiúnak, miközben a szemeit lehunyva a fejében kavargó kusza gondolatokat próbálta kordában tartani.

            - Én… Tudom, hogy önző módon viselkedtem veled. Tudom, hogy nincs mentség semmire, amit a fejedhez vágtam, sem arra, ahogy ott hagytalak… Tudom, hogy nem érdemlem meg a bocsánatodat, de már abban a pillanatban megbántam mindent, hogy elsétáltam, csak a hatalmas nagy büszkeségem nem engedett vissza hozzád. Mindent megadnék azért, hogy visszaforgathassam az időt, és hogy a lábaid elé leborulva könyörögjek a bocsánatodért. Tudom, hogy már késő… Viszont azt is tudom, hogy az érzéseim semmit sem változtak. Tudom, hogy nem volt jogom hozzá, de büszke voltam akárhányszor csak a sikeredről olvashattam. Ahogy ahhoz sem volt jogom, hogy a fiúknak áradozzak arról, hogy mennyire király és hogy mennyire a színpadra születtél, de mégis megtettem. Beismerem, hogy szörnyen éretlenül és idiótán viselkedtem veled. Nem tudom, hogy te mit gondolsz rólam, valószínűleg semmi jót, de… Csak azt akartam, hogy tudd, sajnálok mindent. Ha bármikor a jövőben szükséged lenne rám, én ott leszek neked.

            A fiú szemeit is könnyek homályosították el, ennek ellenére tartotta magát, legalább addig, amíg el nem mondott mindent, ami már hat hónapja a szívét nyomta. Muszáj volt kiengednie ezeket a dolgokat magából, egyszerűen képtelen volt őket többé magában tartani, úgy nem, hogy visszatért az a személy, aki mindezek középpontjában állt. Önzőség volt a részéről, mert a lány akár már tovább is léphetett, de nem lett volna képes megbirkózni a saját lelkiismeretével, ha nem beszélhetett volna még egyszer utoljára élete szerelmével, akit gyerekes viselkedésével mélyen megbántott.

            Miután több perc is eltelt síri csendben, csak a lány néma sírása hallatszott, a fiú beletörődve hátat fordított, magában szebb viszlátot mondva, azonban a mellette elsuhanó üres hajlakkos doboz megtorpanásra késztette.

            - Bocsánatot kérsz, mégis képes lennél ugyanúgy harc nélkül kisétálni az életemből, mint akkor. Hát mondok valamit, Koo Junhoe! Ha valamit is számítok még neked, akkor többet nem sétálsz ki egy ajtón sem nélkülem - immár felállva, patakokban folyó könnyekkel és enyhén remegő vállakkal intézte szavait a fiú felé.

            Nem érdekelte semmi. Egyedül csak azt akarta, hogy minden olyan legyen, mint régen, a többi várhatott.

            Junhoe nyelt egyet.

            - Akkor… ez azt jelenti, hogy…

            - Hogy most idejössz és megölelsz engem, mert hat hónap nagyon hosszú idő volt a te jelenlétedtől megfosztva - az arcvonásai ellágyultak, és ebben a pillanatban csak egy elveszett kislány volt, aki a helyét kereste a világban.

            Junhoe rekordgyorsasággal szelte át a helyiséget és zárta védelmezően a karjai közé a törékeny testet. Úgy kapaszkodtak egymásba, mintha az életük múlott volna rajta, a lány beszippantotta a másik jellegzetes illatát, ami a világ legfinomabb aromájával ért fel számára és ami mindig a saját házi nyugtatója volt a mennydörgősebb napokon. Teljesen kizárta a külvilágot és csak hagyta magát elveszni a Junhoe testéből áradó melegségben, ahol ismét, oly sok bánattal töltött hónap után ismét otthonra lelt.