C'est d'aimer et d'être aimé - TaeTen

Sziasztok^^ 

Huh, most a google tényleg a spanom volt, remélem hogy minden érthető, mert hát nem akartalak ilyen dolgokkal untatni titeket, de mindenféleképpen szerettem volna bele rakni egy ilyen részt. 

Nemrég volt egy dorama, ami ugyanígy Franciaországban játszódott, és annyira magával ragadott az egész légkör, hogy meg szerettem volna próbálni én is. Remélem, hogy legalább egy kis töredék "francia" érződik rajta, már akkor nagyon boldog leszek. 

A zenét ezúttal Binky választotta, ami az iKON - Worldwide-ja lett.  Király kis zene, de most a saját szabályaimat megszegve mégsem ezt ajánlom zenei aláfestőnek, hanem valami sokkal franciásabbat, a hangulat miatt (bocsi Bia). Bár nem hiszem hogy van olyan ember aki elindítja az ajánlott zenéket, dehát hátha XD 

Ajánlott zene: La Vie en Rose

Fullasztó nyári levegő lengte körbe a busz belsejét, mégis örömmámorban úsztam, hogy végre itt lehetek Párizsban azzal az emberrel, akit mindennél jobban szeretek. Kora délután lehetett, az idegenvezető felállva, mindenkire gondosan figyelve vezényelte le a francia érdekességekről szóló beszédét. Kedves srác volt, és a lelkünkre kötötte, hogy nyugodtan szólítsuk Youngho-nak. Nem voltunk sokan, négy páros volt velünk együtt, és nagyon pozitívan csalódtam, hogy senkit sem zavart a mi, mások számára meglepő párosunk. Igazából csupa döbbenetes dolgot mondott, viszont csak Ten meleg, simogató tenyerére tudtam összpontosítani. Bizsergető érzés volt megtapasztalni, hogy milyen hatással van rám egy érintése. Persze próbáltam úgy csinálni mintha figyelnék, azonban az idegenvezető is észrevette, hogy csak felületesen vonzottak szavai. Az eszem a francia nevezetességek tengerébe mártózott, a szívem pedig Tenben merült el. Csalódott voltam, amikor elhúzta kezét, azonban amikor meghallottam csilingelő hangját ráeszméltem, hogy megérkeztünk az első megállóhoz. Leszálltunk a buszról, az idegenvezető pedig amint mindenki leért, elkezdett beszélni a Diadalívről. Teljesen magával ragadott a látvány. Néhány másodpercre be is csuktam a szemem, és engedtem, hogy elnyeljenek az érzelmek. Olyan idilli pillanat volt. Beszívni a levegőt Franciaországban egyenlő volt valami földöntúli dologgal. Még szerencse, hogy Ten végig húzott magával, képes lettem volna csak úgy ott megállni és megcsodálni mindent, de Ő lelkesebb volt ennél. Imádtam benne ezt a gyermeki jókedvet.

- Az egyszerű kialakítású, de méltóságát méreteivel hangsúlyozó műemlék ötlete I. Napóleon császár fejéből pattant ki, hogy méltó emléket állítson a Grande Armée, a francia hadsereg dicsőségének.

Tenre siklott a tekintetem, aki ámulatba ejtően nézett fel erre a robusztus csodára. Hihetetlen volt, hogy itt voltunk Párizsban, de én mégiscsak csak őt tudtam bámulni.

- Az építkezés 1806-ban vette kezdetét, és mivel még javában készült a császár bukásának idején, számos alakításon átesve, végül 1836-ban fejeződött be.

Fogalmam sem volt róla, hogy mit mondott Youngho, viszont elkezdtem végre az elém táruló csodálatos látvánnyal is foglalkozni.

- A Diadalív jól szemlélteti Napóleon győztes háborúi, hadjáratai, valamint a sikereket és dicsőséget kivívó katonák előtti tisztelgést, hiszen oldalára százhetvennégy helyszín, valamint hatszázhatvan tábornok neve van felvésve. Igazából többet nem is mondanék, körbe lehet nézni nyugodtan, húsz perc múlva itt találkozunk.

Mindenki elmosolyodott, majd szétváltunk. Ten megint a kezemért nyúlt, és pajkossággal az arcán húzott egyre inkább közelebb a Diadalívhez. A keze olyan lehengerlően puha volt, mintha a tengerparton sétáltam volna, belemerítve a kezem a finom homokba.

- Gyere, csináljunk egy képet!

A kitörő lelkesedése ragályos volt, így hát száz meg egy kép után úgy döntött, hogy most már elég lesz ennyi, csinálhatunk rólam is egy fotót.

Youngho betartva az ígéretét húsz perc elteltével várt minket a megbeszélt helyen, majd indultunk is a következő helyszínre. Azt mondta, hogy itt tovább maradunk, aztán már csak a vacsora és vásárlás marad a mai napra. Ezt követően a busz végre megállt, leírhatatlan új érzes lett rajtam úrrá. Ten kedvenc helye. És én mindenféleképp el akartam ide hozni. Ismét leszálltunk, és mindketten éreztük; minden egyes lépéssel beljebb kerültünk ahhoz, hogy egy mérföldkőhöz jussunk.

- Az 1789. évi forradalom századik évfordulójára tervezett világkiállítás tervezői a kor elképzeléseivel összhangban valami monumentális megvalósítására törekedtek, mely méltán dicsőítheti Franciaország nagyságát. Akkoriban a korszak építészei egy „ezer lábnál magasabb” torony megvalósításán fáradoztak Washingtontól Párizsig, de ez egy álom maradt.

Vajon Ten mikor lett ilyen gyönyörű? Olyan érzésem volt vele kapcsolatban, mintha ő lenne a Nap, én pedig a Föld; állandóan keringtem körülötte, megállás nélkül.

- A torony építése 1887 elején kezdődött meg a Mars-mezőn, és a tiltakozások ellenére havonta mintegy tizenkét méterrel lett magasabb.

Imádtam ezt az érzést, hogy boldoggá tehettem.

- Végül a határidő betartásával, 1889 tavaszán elkészült a torony. Megérte, ugye? Gyönyörű szép lett, és annyi szerelem kezdődött itt, vagy még erősebb lett. A párok nagyon szeretnek itt közös képet csinálni. Úgy tartják, hogyha itt készítenek közös fotót, akkor örökre együtt maradnak. Esetleg kérdésetek van? – kérdezte kíváncsian, mi pedig egyöntetűen nemleges választ adtunk.  - Nos, akkor találkozzunk itt, mondjuk... két óra múlva, az bőven elég lesz ezen a fantasztikus helyen. Jó szórakozást!

Több sem kellett, Ten azonnal húzni kezdett, hogy megörökítsük magunkat a ragyogó Eiffel-toronnyal. Minden egyes pillanatot szeretett volna megörökíteni, mert úgy tartotta, hogy a világ egy könyv, és aki nem utazik, az csak egyetlen lapját olvassa el.

- Jó lett? Jól nézek ki? Tudod, hogy nem tudok normális fejet vágni a képeken – mondtam őszintén letörve, de ő csak somolygott magában.

- Hyung, ugye tisztában vagy vele, hogy borzasztó helyes vagy? De azért csináljunk még egyet, a biztonság kedvéért.

Ez a város valóban csodálatos volt. Olyan hangulatot idézett elő a szívemben, amit már régóta nem éreztem. Képes lettem volna életem hátralévő éveit itt tölteni, szerelmesen és boldogan. Lágy szellő simogatott, a távolban pedig halk harmónika-dallam itta bele magát a francia levegőbe. Varázslatos. Leültünk egy padra, Ten azonnal elővette a kis noteszét, miközben a vállamra hajtotta a fejét.

- Franciaország; pipa! Legközelebb hova menjünk? Spanyolország mondjuk? Vagy Dél-Amerika?

- Menjünk el mindkét helyre – homlokon csókoltam, majd a noteszt kezdtem örömittasan olvasni.

Ten minden egyes helyhez írt valami beszámolót, leírta a számára legszebb pillanatokat. Már a tudat boldoggá tett, hogy ezt mind velem éli át. Körülbelül két éve kezdtük el járni a világ különböző pontjait, mindkettőnk régi vágya volt ezt.

- Legközelebb is legyen idegenvezetőnk, Youngho nagyon érdekes dolgokat mondott Párizsról.

- Te tudtál rá figyelni? – kérdeztem bolondozva, mire ő a mai nap folyamán először komolyan rám nézett. Ilyenkor félelmetes volt.

- Lee Taeyong, te mégis mit csináltál egész idő alatt?

- Hmm... valami más kötötte le a figyelmem – mondtam teljesen őszintén, mire ő elérzékenyülve újra  közel simult hozzám, én pedig boldogan olvadtam vele eggyé.

- Terveztél valamit estére?

- Semmi különöset, van itt egy étterem, amit ki szeretnék próbálni. Aztán majd valamit kitalálunk.

- Nos, azt hittem ma este valami sokkal franciásabbat fogunk csinálni... – morcos hangon válaszolt, én pedig nem bírtam tovább, elnevettem magam. El sem hittem, hogy ezt pont Ten mondta nekem.

- Ó, ha te azt tudnád!