Érzések - Junhwan

Idegesen járkált körbe a szobájában, kezeit tördelgetve vitatkozott saját magával, néha-néha megállva, irányt váltva, vagy éppen a tükörbe nézve megtorpanva és kis híján felbukva a saját ügyetlen lábaiban. Éppen csak betöltötte a tizennyolcat, nem volt más, csupán egy éretlen tinédzser, akit mindenki furának, beképzeltnek, de mindenek felett kívülállónak tartott. A valóságban ezek a szavak idegenek voltak neki, nem kulcsolták magukat a lelke köré, hogy eggyé váljanak azzal és ezek jellemezzék a viselkedését.

            A valóságban ő csak egy elveszett gyerek volt, akinek túl korán kellett felnőnie és megtapasztalnia az élet kegyetlenségeit; érettebb volt, mint az összes többi társa, visszahúzódó és csendes, akinek volt annyi szerencséje, hogy olyan családba szülessen, amire mindenki a szívük mélyén irigykedett és vágyott. Amit mindenki elítélt, de csak azért, mert nem ismerték őket. Könnyebb volt utálni és neheztelni, mint érdeklődni és megismerni.

            Lehunyta a szemeit, a rakoncátlan kis könnyek már ismét túlbuzgók voltak. Mindig is így ment, sosem tudta őket az irányítása alá vonni, mert azok megtagadták minden belső parancsát és mohón a felszínre törtek, hogy napvilágot láthassanak. Ez volt az ő büntetése. Mert óvatlan és meggondolatlan volt. És teljesen megérdemelte, hogy az egész iskola rajta röhögjön.

            Nem így akarta. Sőt, sehogy sem szerette volna, hogy a legféltettebb titka a társai tudomására jusson, de legfőképpen egy embertől akarta megvédeni minden áron. Tisztában volt vele, hogy az érzései nem viszonzottak, hogy egy egyetemi tanuló sosem kezdene kapcsolatot vele, akármennyire is voltak jóban, akármennyire is megértették egymást, ők akkor is csak barátok maradhattak. Még annyik sem.

            Jinhwan látta őt felnőni. Mindig ő vigyázott rájuk akárhányszor Junhoe náluk töltötte a nyarat, mert a kisöccsével legjobb barátok voltak. Hanbin volt az egyetlen személy, aki tudott a titkáról és nem ítélte el érte.

            A telefon pittyegett egyet, Junhoe nem merte megnézni. A fülében hallotta a sok utálkozó nevetését, a gúnyos sértéseket, mindent, amit megérdemelt ebben a pillanatban. Elszúrta. Ezúttal tényleg mindent elszúrt.

            Anélkül kapcsolta ki a telefonját, hogy megnézte volna az üzenetet. Valószínűleg Hanbin küldte, hogy vigasztalni próbálja, vagy rábeszélni egy találkozóra, ahol feltűnésmentesen - de abszolút elhibázva - megpróbált volna egy kis lelket önteni a legjobb barátjába, a téves remény útjára vezetve őt, csak hogy ne kelljen őt a szőnyeg alól összekaparni, mint korábban már oly sokszor.

            Junhoenek egyedül magányra volt szüksége. Egyedül ezekben a pillanatokban szerette a szülei távollétét, hogy mindig valamilyen üzleti útra kellett menniük, hogy csak a kisöccse és az egyik nővére maradt vele itthon, akik nem sok vizet zavartak az ő önsanyargatásában.

            Az ágyára dőlve temette arcát a párnák közé, tompított szipogása keserves dallammal dobta fel a szoba csendjét, maga sem tudta pontosan, hogy mennyi ideje feküdt már a hideg - rideg - szobában mozdulatlanul, talán pár másodperce? Percek óta? Vagy már órák is elteltek a gyötrelmes kínlódása óta?

            Kopogás jelezte, hogy valaki be szeretne jutni hozzá, azonban ő nem zavartatta magát. Ha fontos, úgyis benyit az illető, ha pedig nem - aminek nagyobb valószínűsége volt, hiszen ő kinek lenne fontos ezek után? -, akkor úgyis hiába mozdította volna meg elgémberedett csontjait.

            - Yah, Koo Junhoe!

            Junhoe összerezzent nővére erélyes hangjára, amint a lány berontott a szobába és a lehető legkisebbre húzta össze magát az ágyon, mintha ezzel egyúttal láthatatlanná is válhatott volna.

            - Halálra akarsz fagyni?! Miért nem kapcsoltad be a fűtést? - Hupsz. Junhoe teljesen elfelejtette, szinte észre sem vette, amikor zaklatottan hazaesett az iskolából, hogy a gáz teljesen le van csavarva.

            Nem sokáig kellett ezen aggódnia, ugyanis a testvére azonnal cselekedett, azonban nem tervezte ennyivel lerendezni a dolgokat.

- Miért nem mentél el a korrepetálásra? - az ágy besüppedt mellette, Junhoe pedig megmerevedett. Fejét lassan felemelte a párnáról, Yejin elborzadva figyelte a kisöccse könnyel áztatott arcát, a sírástól piros és feldagadt szemeit.

- Jinhwan úgysem jött volna el - vont vállat erőtlenül, egyik kezével letörölve a kissé odaszáradt könnyeket. Visszaesett a párnára, viszont a nővére következő mondatára a vér is meghűlt benne.

- Biztos? Pedig most lent várakozik a nappaliban.

Junhoe olyan gyorsan ült fel, hogy Yejin picit hátrahőkölt a vehemens mozdulattól. Megtört kistestvére láttán az ő vonásai is ellágyultak.

- Akarod, hogy elküldjem? - Óvatosan érintette meg Junhoe arcát és gyengéden megcirógatta az orcáját, csakúgy, mint ahogy azt fiatalabb korukban sokszor tette, amikor az öccsének szüksége volt a támogatására.

Junhoe azonban megrázta a fejét, és lelkiekben felkészítette magát a találkozásra. Ezt neki kellett elintéznie, végre egyszer az életben ki kellett állnia magáért, és érett felnőtt módjára viselkednie. De legbelül csak egy elveszett kisgyerek volt még, aki a rossz személybe szeretett bele.

Miután Yejin elhagyta a szobát, Junhoe a fürdőszobába csoszogott, hogy valamelyest rendbe szedje magát és ne ilyen csapzottan álljon Jinhwan elé. A gyomra pici bukfenceket vetett, ahogyan arra gondolt, hogy most fogja utoljára az idősebbet látni. Vajon kiabálni fog vele? Nem, Jinhwan olyat sosem tett volna, már csak Hanbinra való tekintettel sem, ebben Junhoe biztos volt. Azonban attól még a csalódottságát kifejezhette nyugodt körülmények között is, és ez volt az, ami igazán megrémisztette a fiatalt. Látni Jinhwan lelombozott arcát, ami már anélkül is a szeme előtt lebegett, hogy lement volna, és egy világot rombolt le benne.

Átmosta az arcát hideg vízzel, amíg az ismerős zsibbadtságot nem érezte, és a szétálló tincseibe is beletúrt, hogy a kócosságán is javítson egy keveset. A lépcső tetején állva vett egy nagy levegőt, majd remegő lábakkal indult el a végzete felé. A sírás megint nehezedve telepedett mellkasára, ahogy egyre közelebb ért az utolsó lépcsőfokhoz, onnan azonban már nem volt visszafordulás. A nappali tárult elé, és ezzel együtt az eddig a kanapén ücsörgő és a nővérével társalgó Jinhwan. Yejin egy diszkrét mosolyt küldött mind a két fiú felé, mielőtt még elhagyta volna a helyiséget.

Junhoe csak állt egy helyben pár másodpercig, a földet pásztázva és várva, hogy történjen valami. Nem mert a másikra nézni, egyszerűen képtelen volt rá; nem akarta látni az elutasítást a szemében.

- Szia - törte meg végül Jinhwan a csendet, a hangja sokkal kisebbnek érződött, mint általában.

- Szia - motyogta vissza Junhoe, kitartóan a szöszökkel teli zokniját figyelve és az ujjait tördelve.

- Junhoe, én…

- Sajnálom - nyögte ki hirtelen a fiatalabb, belefojtva a szót is Jinhwanba. - Én… Nem akartam, hogy így tudd meg. Hogy egyáltalán megtudd.

Junhoe lehunyta a szemét, amikor meghallotta az idősebb sóhaját. Csak ne a könnyeket, csak most ne, csak előtte ne.

- Junhoe, nyisd a ki szemed.

Semmi reakció.

- Junhoe, kérlek, nézz rám.

Hirtelen két puha kéz fogta közre az arcát, olyan gyengédséggel, mintha csak a szívét tartotta volna kezei között. Junhoe összerezzent a váratlan kontaktusra, pillái megrezzentek és óvatosan nyíltak fel. Ott állt előtte, szinte csak egy leheletnyi távolságra Kim Jinhwan, ugyanúgy könnyekkel harcolva a saját szemében, a teljes világát feltárva a másiknak.

- Junhoe, én nem sajnálom. Egyedül csak azt, hogy így kellett mindenkinek megtudnia. Sosem gondoltam volna, hogy talán viszonzod az érzéseimet - rázta meg a fejét, de a fiatalabbal ellentétben, nem nézett félre. Tekintetük egymásba fonódott, és mesélt.

- Az… érzéseidet? - Junhoe összezavarodva ráncolta a homlokát. Az nem lehet, hogy…

Jinhwan felnevetett, de nem boldog nevetés volt ez. Szomorú és fájdalmas.

- Istenem, annyira sajnálom, Junhoe! Azt gondoltam, hogy te még túl fiatal vagy hozzám, hogy nem helyénvaló, amit érzek, éppen ezért sosem léptem feléd, pedig ha megtettem volna, akkor talán megkímélhettelek volna a sok fájdalomtól és megaláztatástól…

Most Junhoe volt az, aki megrázta a fejét. Nem, a megaláztatást sosem kerülhette volna el egyikük sem. Az létezett, mélyen a diákok szívében várakozva, hogy felszabadulhasson és kitölthesse a dühét valakin. Rajta. Mindig rajta.

- Ne sírj - letörölte az idősebb könnyeit. Nem bírta elviselni, hogy Jinhwan miatta sírt. Senkinek sem lett volna szabad miatta sírnia. - Nem a te hibád. Ez… Senki hibája sem. Ma még ezért gúnyolnak, holnap pedig már találnak valami újabb okot rá. Ők ilyenek.

- Tényleg tenned kellene valamit ellenük. Elmondani a szüleidnek, Yejinnek, vagy… Bárkinek!

- Már megszoktam - vont vállat nemtörődöm módon.

- Akkor azt engedd meg, hogy legalább én tegyek valamit ellenük!

- Mégis mit akarnál tenni, Jinhwan?

- Ezt.

Junhoe szemei kikerekedtek a meglepettségtől, azonban nem hezitált sokáig, közelebb húzta magához az alacsonyabb testét, és teljesen a csókba feledkezett. Sok kérdés merült fel mindkettejükben, sokan voltak ellenük és sokan mellettük, mégis ebben a pillanatban nem számított más, csak ők ketten. A csókkal megpecsételték a sorsukat, és a szeretetük által a szívük képes volt összeforrni, és egyként verni a mellkasukon keresztül.