Sziasztok^^
A második kör Minirigó által kiválasztott dala a B.A.P - Pray volt, én pedig rögtön tudtam, hogy most kihasználva az alkalmat, írok valamit Jonghyunnal.
Nagyon nehézkesen vágtam bele, tudom hogy milyen gyenge a lelkem, de szükségem volt erre. Sokszor elérzékenyültem, a szívem-lelkem benne van, de aki tud már vele olvasni, annak talán jót fog tenni.
Nem mondom, hogy teljesen elengedtem, soha nem fogom. Nekem ő volt a mindenem...
Ajánlott zene: B.A.P - Pray
Az éj vászna alól tűnik
elő. Olykor furcsa holtként gördül végig az égbolton. Szemfedél borul pajkos
tekintetére. Virgonc ezüst-nyúlványok folynak szét az égen. Csillog a szürke
felszín, melyen megcsúsznak a fény-nyalábok. Küzd. Haldokol. Hisz közeledik a
vég; lassan aranysárga sugarak érkeznek és a bizonytalansága csak fokozódik. A
fenti végtelent uralmukba törik, ami ellen nem tud harcolni. De még tart. Még Ő
uralkodik a mi törékeny, pillanatnyi világunkon.
Ajkait apróra nyitja;
lélegzete átfújja testem. Összerezzenek, az emlékek elnyelnek egy pillanatra. A
lelkem megtelik félemetes sötétséggel, az Ő ellenségével. Vele akarok menni, a
testem és a szívem küzd egymás ellen, de hallom, ahogy suttogja: „mindenkinek vannak kisiklott másodpercei”.
Karjait leengedi;
végtelenségig nyúló ezüstnyúlványa körbefon. Reszketek, ahogy jéghideg
lepelként hullik rám érintése, mégis eggyé akarok válni vele. Elpilledek
karjaiban. Nem számít immáron semmi. Pehelyként emel maga mellé. Kósza
lélegzetként pihenek.
A pillanat néma, lenyelt
sikolyt hoz magával, ahogy apróra nyitja ajkát. Kezei dermedten fekszenek
ölében immáron. Feszül benne minden izom, mégis mozdulni képtelen. Az üvöltés
elnémult. A sötétség közeledik.
Mindenkinek vannak
kisiklott másodpercei. Súlyuk elmúlásuk után zuhan lényünkre. Teher, hiszen nem
fordulhatunk vissza, nem lépdelhetünk az idő peremén. Nem egyensúlyozhatunk,
hogy a rozsdás időbe visszaszökhessünk. A rossz lépések terhe... Hibák
ezreinek, amelyek a jelenben annyira egyértelműnek tűntek. Mikor is, hol is tévelyedtünk
félre. Rossz utakra, gyötrő mellékágakra. Zsákutcákba. Terhe a megtanult
leckéknek. A kincs mindig nehéz. De cipelni kell a tapasztalatok súlyát.
Fáradttá tesz, nyűgössé. Elveszi a gyermeki lelkesedést, helyette bölcs
unottsággal ajándékoz meg.
De megéri ez? Hiszen ő
már nincs.
Köddé vált az egyik
legcsodálatosabb ember, akit valaha ismertem. Csupán egy testet hagyott hátra,
egy üres, kongó vázat, mely vonásait viseli. Az ezüstnyúlvány körülfonja
derekamat, és leemel őrült képzeletemről. Lassan ereszt vissza a valóságba.
Ránézek. A mosoly már csupán egy faragott görbület. Ez itt a
valóság. Veszek egy mély levegőt.
Nevetése tölti meg
meggyötört lelkem, könny pihen a szemem sarkában. Az igazság mantrázása nyomja
el nevetését, a hangodat. Megint egyedül vagyok. A félelmetes sötét éjben.
Rettenetesen fáj téged
elengednem.
Felnézek a felettünk
feszülő durva vászonra, melyen az ezüsthaldokló utolsó lélegzetére készül.
Vörös lángcsóva nyalja végig testét, mosolya ráég a végtelen mennyboltra, én
pedig csak sétálok. Szeretném megtalálni, újra vele lenni. Megkérdezni, hány
kisiklott másodperce volt. De egyedül vagyok. A sötétben.
Ő visszamegy az
angyalokhoz, én pedig a Földön bolyongok.
Mindent sajnálok. A
döntést. A gyötrődést. Hogy egyedül voltál. Hogy én nem segíthettem. Kérlek,
bocsáss meg. Kérlek, adj bátorságot, szeretetet és bölcsességet a fényhez.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése