Már nem fáj

    

    Keserű mosollyal az arcomon tekintettem le a szekrényemen rezgő telefonomra, aminek a kijelzőjén a név már elmondhatatlanul hosszú idő óta nem bukkant fel. Ha előbb hív, csak pár hónappal előbb szánja el magát a dologra, ugyan sajgó szívvel, némi kétellyel és hevesen száguldozó gondolatokkal, de habozás nélkül a zöld gomb felé húztam volna az ujjam. Most pedig már elült viharral a lelkemben hagytam, hadd rezegjen, mintha nem lett volna több csupán egy hattérzaj, ami beleolvadt a környezetbe.

            Lapoztam a kedvenc könyvemben, már észre sem véve a kitartóan újra és újra rezgő hangot. Hozzászoktam, akárcsak ahhoz is, hogy folyton hiányolnom kelljen. Lassú folyamat volt, viszont annál alaposabb; minden egyes alkalommal könnyebb lett felszárítani a könnyeimet utánad, a szívem már nem fájt, nem sóvárgott utánad, egyszerűen csak az üresség maradt hátra, ami maga alá temette az érzéseket, amiket te hagytál itt nekem.

            Lassan a könyv végére értem, és már azt sem lettem volna képes megmondani, hogy a telefonom ostromlása abba maradt-e, túl lusta voltam megnézni, pedig nem igényelt volna nagy megerőltetést, csupán csak egy picike mozdulatot, egyetlen egy fejfordítást, hogy rápillanthassak a készülékre. Mégis, kényelmes volt a lustaságba feledkezni és élvezni a már számtalanszor elolvasott, azonban még mindig valami újat nyújtó sorokat. Kívülről tudtam már őket, ismerős barátként ragadtak velem, ahogyan a szavak is, amikkel átgázolt rajtam az egyetlen személy, aki a világot jelentette a számomra.

            Lehunytam a szememet. Nem, ezek már nem találhattak fogást rajtam. A harag, amit magukkal hoztak, már elcsitult, és a negatív hatásuk pozitívba fordult át, mintegy emlékeztetőül, hogy miért kellett talpra állnom, hogy miért kellett erősnek maradnom és életemben először pajzsot húznom a szívem köré.

            Talán nevetséges, hogy a szavak, amik egykor összetörtek bennem mindent, most állandó támogatóimmá váltak, és akkor kapaszkodhattam beléjük, amikor csak szükségét éreztem. Segítettek újra felépíteni a váram falát, ám ezúttal sokkal szilárdabban és a határokat bentebb húzva, mint valaha.

            Hangos csipogás jelezte, hogy üzenetem érkezett.

Vacsora nálam?

            Mosolyogva írtam vissza az elmúlt hónapokban szinte testvéremmé vált fiúnak. Nem tudom, hogy milyen jót követhettem el, hogy valaki ennyire csodálatos embert érdemeltem, aki önzetlenül, a saját bajait félretéve illesztette újra össze a széttöredezett darabkáimat, amiket gyengéd gondoskodással szedett fel egyenként a padlóról.

            Miközben a válaszomat pötyögtem vissza, újabb üzenet villant fel a képernyőmön. Egy pillanatra megtorpantam a lépcsőn. Arról végképp nem volt fogalmam, hogy mi rosszat követtem el bárki ellen, hogy elvegye tőlem azt az embert, aki a legtöbbet jelentette a számomra.

            Folytattam az utamat az ajtóig, mintha az a pár sor meg sem jelent volna. Lenémítottam az összes értesítést, mielőtt még a sálamat feltettem volna. Eddig nem értettem, hogy hogyan lehet valaki ennyire kegyetlen, de mostanra már fordult a kocka, és egyszerűen túl jó lettem a búcsúzásokban.

Kérlek, vedd fel a telefont.

Legalább egyszer válaszolj nekem, hadd magyarázzak meg mindent.

Tudom, hogy elszúrtam, de hadd hozzam helyre a dolgokat.

Húgi, ne tedd ezt velem. Hiányzol.

Anya is sajnálja.