Youngjae
Youngjae elméjét elborította a végeláthatatlan köd, ahogy kilépett Yongguk szobájából, és a bejárat felé vette az irányt. Úgy érezte magát, mint egy hajléktalan részeges, aki próbál menedékre lelni egy durva verekedés után. Jobb kezével minden lépését követően egy újabb támpontért nyúlt, kellett valami, ami összetartja a szétrepedt darabkáit. Meg szeretett volna állni. Le akart ülni a kanapéra, és megvárni, amíg az idősebb lenyugszik. Mindent helyre akart hozni.
Ez azonban túl kockázatos lett volna, Daehyun akármennyire is csupa-szív ember volt és családcentrikus, legalább ilyen szinten tudott eldurranni a feje. Youngjae pedig most eléggé kifeszítette a tűrőképességének határait, félő volt, hogy tényleg meghúzza azt a ravaszt, a jövőben rejlő fájdalmak ellenére is.
Jae ahogy kiért a rozoga, régi építésű házból, nem bírta tovább, erőtlenül csuklott össze a háromfokos lépcső közepén. Daehyun hátat fordított neki… Az ölelő karok ezentúl nem álltak tárva-nyitva a fogadására. Akármennyire is szerette a munkáját, és akármennyire is telítette el keserű szájízzel a jelenlegi megbízása, mégis Daehyun volt az, akinél otthonra lelt, akitől élete legszebb pillanatait kapta. Most pedig örökké kizáratta magát arról a helyről, ahol megtalálta a lelki nyugalmát. Volt saját lakása, mégis egy szerencsétlen hajléktalanná vált.
Akár egy vetítésen, úgy úsztak előtte az idősebbel gyűjtött emlékei; a felhőtlen nevetések; a titkos érintések; a pillantások, amik elegendőek voltak ahhoz, hogy megértsék a másikat; az együtt elvégzett piszkos munkák; a bizonyos éjszaka, amikor megmentette Daehyun életét. Az elején nem igazán voltak oda a másikért, legalábbis Daehyun valamiért nem szívlelte a fiatalabbikat. Talán már akkor is sejtette, hogy valami nincs rendben Youngjae-vel? Azon a felhős, mennydörgős éjszakán viszont minden száznyolcvan fokos fordulatot vett. Mintha egészen addig egy bábba lettek volna begubózva, ahonnét pillangóként bújtak elő az érzéseik, és értek el fokozatosan egymás szívéig.
Youngjae a mai napig nem volt tisztában vele, hogy miért mentette meg akkor a férfit. Hogyha csak nemtörődöm módon tovább sétált volna, akkor Daehyun meghal, ő pedig fennakadás nélkül elvégzi a rábízott feladatot. De nem… Neki meg kellett mentenie őt, hiszen hiába is tagadná, már akkor is túl nagy volt a vonzalom. Amikor meglátta, hogy Daehyun élete veszélyben van, a megérzése nem hagyta tovább menni, a saját teste ellentmondott az akaratának, és a megbeszélt találkapont helyett Daehyun felé iramodott. Ezt követően pedig már nem kellett sok ahhoz, hogy az idősebbik ágyában kössön ki.
Hogy a terv része volt-e? Egyáltalán nem. Az ő feladata, hogy elkapja azon gengsztereket, akik illegális dolgokkal ütik el az idejüket, és nem az, hogy az ágyukban kössön ki, és bűnös élvezetek tömkelegével ajándékozzák meg egymást. De mi történik akkor, hogyha a célpontok bármilyen törvényellenes dolgot is művelnek, mégsem rosszfiúk? Yoo Youngjae elbukik. Legalábbis most ez történt.
Mély gondolataiból Yongguk és Zelo közeledő morgolódása rángatta ki. A lélekjelenléte azonnal visszatért, és gondolkodás nélkül rohant a ház oldalához, ahol próbálta a lehető leghatásosabban meghúzni magát. Hogyha most észreveszik, akkor mindennek vége. Nem volt benne biztos, hogy mire is vágyott jobban, arra hogy észrevegyék, és Yongguk akár végérvényesen is átvágja a torkát, vagy arra, hogy visszatérjen a régi életébe, amiben már sohasem lehet ugyan olyan boldog.
Léptei elefántsúllyal terhelték a lába alatt elterülő szürke járólapot, már-már a szemei előtt látta, ahogy szétreped az egész csakúgy, mint a lelke. A karjában pihentetett több száz oldalnyi lap, mind a megfelelő dossziéba befűzve pedig nem segített a helyzetén. A több éves sikeres karrierje során egyszer sem fordult elő, hogy negatív érzések tömkelegével megpakolva sétált volna végig a már jól ismert folyosókon, a már jól ismert munkatársak között. Mintha máris mindenki tudott volna az ő bűnéről, mintha mindenki őt mérte volna végig az elítélő tekintetekkel, azonban ez korántsem volt így.
Mégis... Mintha mindenki Jung Daehyun lett volna.
A megszokott illedelmességi körök lejátszása után Youngjae végre megszabadult a teher egy részétől, ahogy hangos puffanással jutatta főnöke asztalára az információköteget.
- Ez az ügy... Túl nagy érzelmi megterhelésnek bizonyult. Nem vagyok hajlandó tovább folytatni, így felmondok. – Próbált látszólagos magabiztosságot felmutatni, hiszen még saját maga sem volt biztos benne, hogy hátra akarja hagyni a munkáját. De hamarabb kellett volna felkelnie ahhoz, hogy egy olyan tapasztalt ügynököt, mint a vele szemben ülő férfi, átverjen.
Kang Sukjung kiegyenesedett, előre dőlt, tekintetét és ujjait lassan végigpörgette a lapok szélén. Minden információ, amit Youngjae a beépülése óta és azelőttről össze tudott szedni az öt férfiről. Nem akarta elárulni őket, másodjára is... Először úgy látta jónak, hogyha mind egy szálig elégeti őket a picsába, és soha többé nem gondol rájuk, arra, amiket elkövetett, viszont nem tudott hátat fordítani a munkájának, ami az életét és a boldogsága egy részét jelentette...
- Szerintem mind a ketten tisztában vagyunk vele, hogy mi történt... - Főnöke hangja megkeményedett, undorral átitatott tekintetét végigvezette Youngjae megtört alakján. – Nem tudtál megálljt parancsolni annak az elfajzott töködnek odalent – felállt, és ahogy egyre közelebb jött mutatóujjával megcélozta Youngjae férfiasságát.
Tudta. Az első pillanattól kezdve tisztában volt az akkor még csak újonc nemi identitásával, nem volt olyan pillanat, amikor ne azon lett volna, hogy alá tegyen, mindezt sikertelenül, hiszen Jae minden ilyen alkalommal győzedelmeskedett a húzásai felett.
Már csak pár centiméter távolság volt közöttük, Sukjung tekintetében lehetetlen magaslatokba tört az utálat tüze. Ez Daehyun akkori pillantása mellett mégis eltörpült, így Youngjae keményen állta a megterhelést, egészen addig, amíg a fájdalom szét nem terjedt egyetlen kincse udvarán. A hirtelen érkezett támadás, és gyötrődés hatására Youngjae teste automatikusan rándult össze.
- Ezt azért kapta, mert egy barom volt, és a farka után ment, nem gondolva a következményekre! Most pedig... Mivel maga az egyik legjobb emberem, ráadásul tudom, hogy maga sem akar felmondani, és ezt a szép köteg stóc papírt is átadta önszántából, így nem rúgom ki. De, az ügyből kizárom! – kiabálta artikulálva a szavakat, nyáltengert juttatva az összetört Youngjae képébe, akinek esze ágában sem volt tiltakozni. Sőt, felettébb örült az elhangzottaknak, már amennyire abban a helyzetben megtudta tenni.
Nem látta értelmét bármilyen szabadkozásnak, fölösleges lett volna bármit is mondani, így összeszedte a méltóságának megmaradt darabkáit - idejét látta a távozásnak. Sukjung viszont még nem fejezte be. Utána szólt, nem úgy, mint Daehyun. Daehyun hagyta elmenni, miért nem fordítva történt?
- Oh és határozatlan időre felfüggesztem!
Youngjae akár egy zsák szemét dőlt el a méregdrága, túlságosan is kényelmes kanapén. Mióta kénytelen volt beköltözni a fiúk főhadiszállására, kezdte megtapasztalni milyen is az, amikor az embernek szörnyű, innen-onnan összeszedett matracokkal és bútorokkal kell beérnie. A kis ”kikapcsolódása” nemcsak a szívének darabokra hullását, a lelki világának és életfelfogásának összedőlését, hanem a háta irdatlan hasogatását is jelentette.
Legjobban mégis a saját mentalitásának cáfolata foglalkoztatta. Akik komoly illegális dolgokat követnek el, azoknak bizony rács mögött a helyük, mert azok minden kivetnivaló nélkül rosszemberek. Akik befolyásos politikai személyek vagyonának tömkelegét tulajdonítják el engedély nélkül; rosszfiúk. A B.A.P márpedig ezt csinálta. Legalábbis ezt látta a külvilág, ezzel szembesült a rendőrség. Pontosabban ez volt, amivel szembesülhetett.
Az senkit sem hatott meg, hogy a B.A.P kizárólag olyan politikusok pénztárcáját támadta, akik különböző sikkasztásokkal szerezték meg a napi betevőt. Hiszen a nagykutyák felett szemet kell hunyni, pedig ha szigorú szabályokat követünk: ők is rosszfiúk.
A világnézete megdöntését pedig csak tetézte a tény, miszerint a B.A.P a pénzből egy petákot sem rakott zsebre. Átlagos, nehéz munkával megszenvedő fiatal srácok voltak, egészen az éj leszálltjáig, a ”könnyűszerrel” szerzett lóvét pedig névtelenül juttatták el különböző segélyszolgálatok számláira. Egyfajta modern Robin Hood csapatként működtek ők. Van-e ilyen helyzetre Youngjae elméjében szabály? Nincs. Az új barátai, akkor most jófiúk vagy rosszfiúk? Kicsit mindkettő.
Youngjae egy adag szennynek érezte magát, amikor gyújtóval a kezében a fémhordó felé állt, benne a tengernyi adattal. Mintha az egész addigi életének hátat fordított volna, mintha saját magát árulta volna el. Nem tudta megtenni, így hát inkább átnyújtotta az értékes információkat a főnökének. Arra azonban nem számított, hogy otthon, a kényelmes kanapéján a cselekvése után, még ha a háta jobban is lesz, ő ugyanolyan szennynek fogja érezni magát, ezen felül pedig még magányosabb is lesz, mint valaha.
Az érzések lassacskán felemésztették.
Lábai láthatatlan libasort képezve előzgették egymást, ahogy a játszóteret övező padkán próbált egyensúlyozni. Akárcsak a léptei követték egymást, úgy váltakoztak az előtte lepergő emlékek. Ezúttal jónak látta, ha elmerül a nosztalgiában, igazából egyrészt ezért is választotta az előtte lévő útvonalat. Kivételesen emlékezni akart, még egyszer, utoljára.
Az ég ismét felvette feketehálóingjét, ezúttal borongós hangulattal átitatva azt, az égen csak elkószálva volt látható egy-kettő csillag. Daehyun és Youngjae a szokásos helyükön, a várépítmény eldugott belsejében szűkösködtek, mint mindig, amikor egy kis nyugalomra vágytak. Épphogy ki tudták venni egymás sziluettjét, és megtalálni a másik oly fontos tekintetét, de ez az aktuális témát tekintve nem is volt probléma.
- Így realizálódott bennem a tény, miszerint nagyrészt a férfiak iránt vonzódom – zárta le a kis történetét Youngjae, feje pedig enyhén szégyenkezve lefelé bukkant.
Daehyun sejtjei visszafogott örömtáncot jártak a szervezetében, sose hitte volna, hogy valaha is örülni fog, hogyha egy férfi száját elhagyják ezek a szavak, mégis megélte ezt a pillanatot is. Ebből a pozitív fogadtatásból azonban Youngjae egy szemerkényit sem észlelt.
- Miért kérded? – intézte Youngjae a kérdést, ami a kényelmetlenség karjaiba taszította a vele szemben ülő idősebbiket.
- Khm... – köszörülte meg a torkát, miközben kezét zavartan szája elé emelte. – Egyre biztosabb vagyok benne, hogy a szándékaim EGY bizonyos férfi iránt kezdenek megváltozni. Igazán megváltozni.
Daehyun nem győzte cikáztatni szemeit a kis területen, annak ellenére sem, hogy érzései és testbeszéde teljesen fedett volt Youngjae előtt. Többször is bontakozott már ki a fiatalabb előtt, sokkal világosabb környezetben is, mégis most a szíve egy darabkáját osztotta meg vele, ez pedig sokkal intimebb volt, mint bármi.
Youngjae beesett arcát keserédes mosoly díszítette, ahogy lejátszódott előtte az első jelenet, amiben inkább hajaztak egy közeledő szerelmespárra, mint két lelki társra egy zűrös bandán belül.
Az egyensúlya elveszett, akár egy kisgyerek kezdett el botladozni a padkán, majd bukott orra saját lábában. Természetesen a homokban végezte.
Épp a játszótér körül sétáltak körbe-körbe. Daehyun nappal is szeretett idejönni, ugyanis imádta a gyermekek kacajával megtöltött élet hangját, Youngjae pedig szerette, hogyha Daehyun boldog. Azonban ez a boldogság egyszer csak aggodalomba torzult az idősebb arcán, miközben nagy rohanásba kezdett a hinták, pontosítva a hintáról leesett fiúgyermek felé.
Mire odaért, Daehyun már kellemes, búgó hangon nyugtatta a csöppséget, aki egy kettőre megfeledkezett a bánatáról. Addig ő elvarázsolva figyelte a jelenetet, ami egészen a szívéig hatolt. Tudta, hogy a férfi mennyire odavan a gyerekekért, és azt is, hogy milyen tervei vannak a jövőre nézve. Bármennyire szerette volna, ezt ő nem adhatta meg százszázalékosan.
- Tudom, hogy szeretnél gyerekeket – jegyezte meg Youngjae nyersen, szándéktalan szemrehányással vegyítve hanglejtését.
- Szerettem volna, de mostanság inkább fogadnék örökbe – vágott vissza Daehyun, Youngjae számára meglepő módon őszinte mosollyal az arcán. – Veled Jae. – Kijelentése végén megállt, az említett felé fordult, két kezét a fiatalabb nyakára helyezte, majd egyenesen a szemébe nézett. – És nem csak ezt, sok mindent szeretnék még átélni veled. Csakis veled.
Immár az akkori baleset tettesének minősített hintában ült, fejét a láncnak vetve, miközben gyengén himbálózott, előre és hátra. Így legalább volt mire fognia a szemében előbukkanó vörös hajszálereket. Szerencsére nem volt sok ideje arra, hogy megnyissa a könnyeit rabságban tartó ajtót, ugyanis hogyha időben odaszeretett volna érni a célhoz, akkor indulnia kellett. Tudta, hogy a fiúk nagyjából mikor vannak otthon, és remélte, hogy jó időben fog befutni, nem pedig akkor, amikor egyszerre öt golyót tudnak a fejébe repíteni.
Gyalog tette meg az utolsó tíz emeletnyi távolságot a tetőre, csakúgy, mint azon a napon, annyi különbséggel, hogy most nem loholtak a sarkukban nagydarab, fegyveres biztonsági őrök, és szövetségi ügynökök. Lelki szemei előtt látta, ahogy Daehyunnal maga előtt lohol felfelé a lépcső rengetegen, és egyre azt kiáltozza, hogy gyorsabban.
Youngjae kevés sikerrel próbálta meg feltartóztatni az ellenséget, annyit ért el csupán, hogy lemaradt Daehyunhoz képest, aki morgolódva fordult vissza érte. Határozott, védelmező mozdulattal ragadta meg a kezét, majd kezdte el irdatlan tempóban maga után húzni őt. Az adrenalin mind a kettejükben dolgozott, és egymás bőrének tapintása csak tetézte az érzést, így sikeresen előnyt tudtak maguknak szerezni.
Nagy csattanással vágódott ki előttük a fém ajtó, hosszú kabátjuk meglengette a szél, ahogy kiértek a magasba. Éjszaka volt, az égen tündöklő több millió csillag jelenléte viszont tökéletes fény játékot nyújtott. Gyönyörű volt, csakúgy, ahogy Daehyun izgalommal átitatott boldogságtól tündöklő arca, amin a verejtékcseppek megcsillantak a fényben. Daehyun minden egyes akció alatt teljesen eltérő kisugárzásban pompázott hétköznapi énjéhez képest, és Youngjaeben minden ilyen alkalommal szétáradt az a bizonyos érzés.
A sűrű lépteik zaja abbamaradt, ahogy elérték az épület tetejének legszélét, és mind a ketten lenéztek a rájuk váró mélységbe.
- Hát… Reménykedjünk, hogy tényleg jól számoltál, Yoo Youngjae - pimaszkodott egy féloldalas mosollyal arcán Daehyun.
Youngjae felnevetett, szerette, hogy az idősebb képes volt minden helyzetben megtartani a játékosságát. A még mindig összefont ujjaikra tekintett, majd fel a férfi lélegzetelállító arcára, szólásra nyitotta a száját, azonban az egyre közeledő veszély hangjai megállították benne.
Daehyun gondolkodás nélkül lépett fel a vastag korlátra Youngjaevel az oldalán. Még egyszer utoljára egymásra néztek, Jae pedig mégis megszólalt.
- Arra az esetre, ha mégis elszámoltam volna magam….
Szavai végén szabad kezét Daehyun nyakára simította, majd erőteljesen magához húzta őt, olyan közel, hogy az ajkaik forró, heves csókban forrtak össze. Daehyun nem hezitált egy pillanatig sem, ezzel elég bátorságot adva Youngjaenek ahhoz, hogy szimplán a mélybe vesse magukat, így hangos csobbanással a medencében végezzék.
Az első csókjuk emlékére Youngjae szemét rohamosan hagyták el az egyre növekvő könnycseppek. Összeszorított kezével feldúltan szabadult meg tőlük, egy utolsó pillantást vetett az alatta elterülő medencére, majd vehemens lépteivel elhagyta a területet.
Az emlékei fojtogatóvá váltak számára. Bármennyire is tagadta volna, szerette az akciókat a fiúkkal, bár főként Daehyunnak volt ez köszönhető, a többiekkel is ugyanúgy szeretett együtt dolgozni. Minden olyan volt, mint a rendőrségnél, annyi különbséggel, hogy ott nem került senkihez annyira közel, mint az öt fiú közül bárkihez is. Mindezek ellenére nem csatlakozhatott a B.A.P-hez. A történtek után már nem, a józan gondolkodása pedig amúgy sem hagyta volna, hogy bűnöző váljék belőle.
Az ismerős ház láttán a szíve kétszeres tempóban kezdett el zakatolni. Nem volt benne biztos, hogy jó ötlet-e visszatérni ide, vagy sem, mégis muszájnak érezte. Szüksége volt rá, hogy legalább tisztességes módon elbúcsúzzon mindentől. Egy része pedig látni akarta őt.
Legnagyobb meglepetésére az ajtón könnyűszerrel átjutott, ugyanis tárva-nyitva volt, ennél jobban már csak az üres helyiségek látványa döbbentette le. Csak a legrozogább, már bomlásnak indult bútorok maradtak meg, és egy-két összetört fölöslegesnek vélt tárgy. Daehyun szobájában azonban maradt más is; Youngjae cuccai. Minden egy kupacba összegyűjtve.
Youngjae lesújtva guggolt a dolgai mellé, és húzta végig rajta remegő ujjait, minden egyes ruhadarabhoz más-más emlék tartozott, amik most mind pofátlanul tódultak a képébe. Nehéz szívvel pakolta őket a magával hozott sporttáskába, miközben egy kisebb tócsát varázsolt rájuk.
Elmentek... az ő holmijai pedig már fölöslegesek voltak, akár a törött tárgyak, amik már semmilyen célt nem szolgálnak, még csak az emlékük sem. Youngjae nem kellett semelyiküknek, nem kellett többé Daehyunnak. Legalábbis ezt hitte, egészen addig, amíg fel nem fedezte a kedvenc pulcsija hiányát, így hát a keresésére indult, majd meg is találta a fürdőben. Daehyun mindig lenyúlta, így remélte, hogy benne lesz az idősebb illata, még ha csak halványan is.
A ruhadarab eltevésére azonban már nem volt ideje, ugyanis az ajtó nyitódó hangjára átjárta a páni félelem, és miután visszadobta az eredeti helyére, rejtekhely után kutatott. Jobb ötlet híján Yongguk irodájának ajtaja mögé bújt, ahonnét tökéletes kilátást nyert Daehyun fürdőszoba felé suhanó alakjára. Szörnyen festett, csakúgy, mint ő maga.
Beszélni akart vele, elmondani neki, hogy minden rendben lesz, hogy sajnálja, megölelni és megcsókolni őt. Határozott léptekkel indult el a férfi után, viszont arra nem számított, hogy Yongguk szikrázó tekintetével találkozik szembe, rá pár másodpercre pedig a földön végzi az erős lökéstől.
- Ne merészelj a közelébe menni! - sziszegte Yongguk akár egy kigyó, aki készen állt a halálos méreg beiktatására.
- Én...
- Nem érdekel! Egyszerűen nem találom a megfelelő szavakat rád és a tetteidre! Undorító vagy, mi mind megbíztunk benned, befogadtunk, erre te! - Youngjae felé köpött egyet. - Ennyit sem érdemeltél volna.
- Elköltöztök - suttogta Youngjae a felismerését. Fájt neki, hogy ők ilyen könnyen hátrahagynak mindent. Az összes emléket.
- Csodálkozol?! Bemártottál minket, itt nem vagyunk biztonságban. - Yongguk végig próbált halkan kikelni magából, hogy Daehyun ne halljon semmi gyanúsat, miközben a dolgát végzi.
- Nem tudom, mi lenne a helyes, én... Sajnálom Yongguk, tényleg. Ti jó emberek vagytok, mégis... Amit tesztek az... - próbált magyarázkodni Youngjae, miközben feltápászkodott a földről.
Yongguk cinikusan felhorkant
- Viszlát Youngjae, remélem, egyszer rájössz, mit kellett volna tenned - mondta, majd sarkon fordult, és magára hagyta az összetört lelkével együtt.
Azonban a távolból hallott beszélgetés minden fájdalom ellenére is mosolyt csalt az arcára.
- Megtaláltad az istenverte pulcsit?
- Hm... Ott volt a fürdőben. Egyébként is, ez a kedvencem. Szükségem van rá.
Nyolc hét. Két nyomorúságos, ürességgel kibélelt hónap telt el Youngjae életében. Az átlagember, átlag munkahellyel reménykedhetett benne, hogy egy fájdalmas élmény után majd a munkába temetkezik, azonban ő olyannyira elbaszott mindent, hogy még erre sem adatott meg számára a lehetőség.
Apró öröme annyi volt csupán, hogy csak három héten keresztül kellett élveznie a teljes sivárságot, egy hete ugyanis újra munkába állhatott. Igaz, nem a megszokott, annyira imádott különleges-ügynöki pozíciójában, de még mindig jobb volt, mint otthon bámulni a falat, és Yongguk utolsó hozzáintézett szavain gondolkodni. Még mindig a szövetségi ügynökök táborát erősítette, azonban hosszantartó papírmunkára és csicskaságra ítélték.
Ekképp történt az, hogy Sukjung irodájában ülve épp valamilyen dokumentum után kutatott, hogy tovább küldje azt a feletteseknek. Miután sikeresen elvégezte a rábízott feladatot, és készült a távozásra, a benne lévő kisördög a kíváncsiság képviselőjeként nem hagyta, hogy lelépjen. Túlságosan erős késztetést érzett, hogy lecsekkolja a legutóbbi ügyét.
Tisztában volt az összes titkosított dokumentum elérésének technikájával, és biztonsági fal feltörésével, főleg úgy, hogy a saját megbízásainál a nagyrészüket ő állította össze. Kis megerőltetést követően már bent is volt a számára megfelelő mappában, és próbálta minél gyorsabban kideríteni azt, ami érdekelte. Hol van Jung Daehyun?
Amire viszont egyáltalán nem számított, hogy olyan beszámolót talál, amiben épp a B.A.P elfogásáról van szó, és egy ezeréves felvételt saját magáról. A felvétel, ahol véresre van verve, és épp túszként tartják fogva.
„Azért, Yoo Youngjae, mégiscsak óriási segítségnek bizonyultál a B.A.P ügy kapcsán.”
Rémlett fel előtte a Sukjung által közölt mondat, amit visszatérésekor ártatlan megjegyzésnek vélt a rengeteg adatra, amit a srácokról gyűjtött. A megvilágosodás arcon csapta, nem sok kellett volna ahhoz, hogy Youngjae leforduljon a székből, ahogy a világ egyszer csak elhomályosult, és még hányni is képes lett volna.
Eszeveszett módon kezdte el megfejteni a tudomására jutott helyszín titkosított koordinátáit. Tisztában volt vele, hogy sokszor a kapkodás csak ront a helyzeten, viszont nem tudott uralkodni a benne áramló érzések felett. Túlságosan aggódott, mintha az életéről lett volna szó. Vagy talán arról is volt?
Az idő, ami az elmúlt egy hónapban földön csúszva vánszorgott Youngjae után, most zuhanórepülésnek indult és mérföldekkel előtte járt. Ebben a versenyben nem veszíthetett, akkor, ott semmiképp. Úgy érezte a jövő nem számít, nem lényeges, hogyha ezután minden egyes akadályba belebukik, amit az élet elé gördít, csak ezt az egy csatát nyerje meg, és minden mást el fog viselni.
Ahogy az elhagyatott raktárépület területére ért, minden túlságosan nyugodt volt, a mindennapos csendéletből csak egyetlen fekete furgon lógott ki. Ismeretlen volt a rendszám, így nem lehetett más, csakis a srácok autója, hülyék lettek volna megtartani azt, amit még Youngjae, így a rendőrség is ismert.
Jae alig állt meg az autóval, megragadta az anyósülésen lévő fegyvert, és miközben biztos helyre helyezte, már pattant is ki a járműből. Bármiféle terepszemle nélkül rohant a raktár bejárata felé, és gondolkodás nélkül rontott rá a bent lévő öt fiúra.
Yongguk és bandája egyből a közeledő léptek felé fordultak, így Youngjae, ahogy arra számított, öt halálosan komolyan élesített fegyverrel találta szembe magát. Hát mégis eljött a pillanat, amikor mind az öten fegyvert fognak rám… Gondolta, miközben a tekintetét egyenesen Daehyunéba véste. Olyan volt, mint a megrepedt kő.
Jongup volt az első, akiben realizálódott, hogy az árulónak igazából semmi baja, és hogy kurva nagy bajban lehetnek.
- Bassza meg! – fakadt ki Up, majd feszülten a hajába túrt.
- A kurva életbe, Yoo Youngjae! – ordította Daehyun, majd akár egy megdühödött bika indult meg Youngjae felé, fegyverét biztosan célra tartva.
- Daehyun, erre most kurvára nincs idő! – szólalt meg először Youngjae, miközben rohamos léptekkel megindult a fiúk közelébe. Reménykedett, hogy egyikük sem húzza meg a ravaszt; szerencséjére a fiúk ennél okosabbak voltak. Egészen addig ment, míg Daehyun fegyvere a homlokát nem érte. – Menekülnötök kell!
- Miből gondolod, hogy bízni fogunk benned? – Yongguk mély, megfontolt hangja zengte be az egész épületet. Youngjae teste beleremegett.
- Mi van, hogyha hallgatunk rád, és kibaszottul megszívjuk az egészet? – Himchan csak úgy köpte a szavakat, és hogyha nem a jelenlegi szituációban lettek volna, akkor még csak egy pillantást sem vetett volna Youngjae szégyenteljes alakjára.
- Elkúrtam, oké? – emelte fel Jae védekezően mind a két kezét, majd úgy is hagyta őket, a tenyereit a fiúk felé tartva, hátha használ valamit a testbeszéde. – Yongguk hyung – tekintett az említettre -, akkor nem tudtam mit kell tennem, de most tudom. Meg kell titeket mentenem, de hogyha nem hagyjátok, akkor nem fog menni… - remegett meg a hangja, miközben egy kövér könnycsepp gördült le az arcán. – Daehyun, kérlek…
Daehyun feldúltan végighúzta szabad kezét az arcán, majd elfordította az arcát Youngjaeről. Mindenki ugyanolyan rideg tekintettel bámult rá, mintha csak otthon ezt gyakorolták volna a tükör előtt: Hogyan vessük meg Youngjaet együttes erővel. Egészen addig, amíg szirénák közeledő hangjára nem lettek figyelmesek, Junhong tekintete meglágyult, és leengedte a fegyverét.
- Oké, állhatunk itt, és megvárhatjuk, amíg bekaszniznak… Vagy elhisszük, amit mond, és mentjük a seggünk… - sóhajtott megadóan Zelo, miközben szemeivel a többiek reakcióját pásztázta.
- Srácok én… A fenébe is, szeretlek titeket, oké? És Jung Daehyun – kapta a fejét az említettre, majd egy határozott, hirtelen mozdulattal tulajdonította el a fejéhez tartott fegyvert. – Szerelmes vagyok beléd! A múltkor nem engedted, vagy csak nem voltam biztos benne, hogy ki kell mondanom, de szeretlek. Kurvára nem akarom, hogy meghaljatok, úgyhogy legyetek szívesek és meneküljetek, amíg még lehet.
Daehyun megdermedt a szavak hallatán. Kimondta, végül mégiscsak ő mondta ki, egy csaló, aki lehet mégsem annyira szörnyű ember, mint hitte. Egyszerűen sok volt neki a helyzet, nem tudott olyan gyorsan megbirkózni az érzelemhullámmal, ahogy kellett volna. A következő emléke, amit vissza tud idézni, az az, ahogy Zelo rángatja maga után, ő pedig meredő szemekkel nézi, ahogy Yoo Youngjae egy egyszerű pisztollyal, mindenféle védőfelszerelés nélkül próbál feltartóztatni egy egész kommandós osztagot. Ő pedig még csak azt sem tudta neki elmondani, hogy ő mit érez valójában.
Youngjae életének valaha volt legborzasztóbb napján volt túl. Ha azt hitte a felfüggesztésnél szörnyűbb nem történhet, akkor nagyot tévedett. Kirúgták. Véglegesen, visszavonhatatlanul leírta magát az ország bármifajta védelmi szervezeténél, ráadásul majdnem le is puffantotta egy csapat kommandós.
A szerettei is végleg kisétáltak az életéből. Mindenki hátrahagyta.
Mit is gondolt? Hogy mindazon tettek után, ami a számlájára lett írva, majd besétál, eljátssza a hős megmentőt, a srácok pedig sírva a nyakába ugranak, és megkérik, hogy tartson velük? Ha így is történt volna, utána mit csinál, folytatja velük a zsivány életmódot? Az nem ő lett volna, hosszútávon nem tudná folytatni. A fiúkat pedig túlságosan eltaszította ahhoz, hogy mindent hátrahagyjanak érte.
Az élet nem tündérmese. Nem Walt Disney írja az ő történetüket, hiszen az ő „Boldogan éltek, míg meg nem haltak” jelenetük csak addig a bizonyos reggelig tartott. Most lehetősége volt megtapasztalni mi történik akkor, hogyha a film tovább tart, és nincs vége a megfelelő pillanatban; amikor minden tökéletes; amikor mindenki egyformán boldog; amikor a gonosz megkapja végső jutalmát.
Mi van akkor, hogyha ő a gonosz, és a történet hamarosan a végéhez ér, ahogy a fájdalom lassacskán bekebelezi.
Nem volt benne biztos, hogy a véget nem érő lépcsőfokokon van-e értelme akár egy lépéssel is tovább mennie, vagy, hogy bármivel kapcsolatban lesz-e értelme a továbbiakban előre lépni. Egyszerűen csak össze akart zuhanni, hagyni, hogy elnyelje a futóhomok, amiből többé nincs menekvés.
Valahogy csak elérte a lakása ajtaját, ami mögött nem várta más csak a sötét, végtelen magány és depresszió, legalábbis erre számított. Az ajtaja nem volt kulcsra zárva, ami nem lepte meg, ugyanis az elmúlt időszakban nem egyszer fordult elő, hogy megfeledkezett róla. Lajhárhoz hasonló gyorsasággal vette le a cipőjét, és kabátját, majd vánszorgott be a nappalijába.
A homályban megbúvó démoni álcát öltő angyali lélek megtorpanásra késztette Youngjae összes sejtjének munkálatát. Lehetséges, hogy a rémálom meredek része, még csak most jön? Futott át az agyán a gondolat, ahogy végigpásztázta Daehyun kanapén elterülő, megingathatatlan tekintetű alakját. Fogalma sem volt mire számíthat az idősebbtől, az első tippje az lett volna, hogy véghezviszi azt, amit legutóbb nem sikerült neki.
- Úgy látom, a sajátjaid elengedtek… - jegyezte meg cinikusan, miközben jobb kezét az állára simította. – Vagy inkább meghagytak nekem? – nézett végig lomha, ködös tekintettel alulról felfelé Youngjae alakján, majd szemeit az ő tekintetének szentelte.
- Engem sohasem terveztek lekapcsolni… - vágott vissza az arcán grimasszba torzult mosollyal Jae. - Belátom a mai után megtehették volna, de nem tették… Viszont, hogyha tényleg ezt akarod, akkor hajrá. Már nem számít, így nem élet az élet.
- Félreértettél Youngjae – mondta Daehyun, majd lassú, vontatott mozdulatokkal felállt a székből és elindult az említett felé. – A szándékaim ezúttal teljesen mások.
Youngjae horkantott: - Elrabolsz és még nagyobb szenvedéssé teszed az életem, vagy mi? Megkínzol? – gúnyolódott, ami megtört ordításba torkollott. - MIT AKARSZ DAEHYUN? – Frusztráltan a hajába túrt.
Daehyun egy szemhunyásnyi idő alatt szelte át a köztük lévő távolságot, két kezét Youngjae nyakára simította, erősen tartva a férfit nyomta a homlokának sajátját, és érintette össze az orruk hegyét. Szemeik néma harcot vívtak egymással, akár csak lelkeik, míg végül szorosan egymásba fonódtak.
- Téged. Téged akarlak, Yoo Youngjae. Csakis téged, örökké – suttogta Daehyun Jae ajkaira, majd lágy, rövid csókkal hintette. – Én is szeretlek, te lüke. Túlságosan ahhoz, hogy valaha is elengedjelek.
-------------------------------------------------------
First of all:BOLDOGSÁGOS SZÜLETÉSNAPOT A MI EGYETLEN ÉS PÁRATLAN VIVINKNEK! *-* ♥♥♥
Ha még nem mondtam volna neked (már biztos mondtam) TE VAGY A LEGJOBB!
Épp ezért megérdemled tőlem és Biától ezt a kis DaeJae szösszenetet :3 Hiszen tudod jól mennyire DaeJae barátság shipper vagyok, de a kedvedért mégis megírtam egy csókjelenetet, és egy picike puszit! Értékeld pls, mert szerintem eléggé kitettem magamért x'D Meg Bia is nagyon kitett magáért, mindezt a te születésnapod miatt!
Köszönöm azt, hogy már évek óta itt vagy nekem/nekünk, és remélem, hogy a barátságunk még sokkal, de sokkal több ideig ki fog tartani *-* Szeretlek titeket ♥
Remélem, hogy mindenkinek - főleg neked Vivi - tetszett ez a kétrészes OS. Tényleg a szívünk lelkünk benne van!
Hogyha annyira megnyertük ezzel a szíveteket, hogy vélemény írásán gondolkodtok, akkor legyetek szívesek hagyni nekünk hozzászólást külön-külön a két bejegyzés alatt. Mert bár ez a vége, mégis mind a két bejegyzés megérdemli a kommenteket!
De már csak azért rettentően hálásak vagyunk, hogy egyáltalán elolvastátok, és időt szántatok az én és Bia fejében megszületett történetre :3
Köszönjük szépen!
Még egyszer Boldog Születésnapot Vivi! ♥
