Az élet egy játék [Moon JongUp]

Sziasztok!

Hát nem vagyok elégedett a teljesítményemmel, de nem számít. Nagyon kaotikus időszakon vagyok át, és ez még legalább másfél hétig folytatódik, szóval valószínűleg az én dalomra is valami gyenge dolgot hozok össze... Sajnálom JongUp-ah, majd írok veled valami értékelhetőt is, ígérem ♥ Eheti (vagyis nem mert késtem...) dalunk ismét Binky választása volt, nem más mint az iKON - Worldwide című dala. Hát nekem ezt sikerült róla összehoznom...

Jó olvasást!

Kétszemélyes sportautónk apró lámpája világította be az előttünk elterülő autópálya végeláthatatlan felszínét. Rajtunk kívül csak egy-két eltévedtnek tűnő jármű foglalta el a sávokat, feltűntek egy-két másodpercre, majd ahogy jöttek úgy vesztek mögöttünk a semmibe. A sebesség elérte a maximumot, ahogy JongUp lába egyre közelebbi kapcsolatba került a pedállal, a fák, bokrok még a sötét, csillagos ég is elhomályosult körülöttünk, a motor búgó hangját elnyomta a hangszórókból érkező zene, amit képtelen lettem volna beazonosítani. Egyedül a szürke aszfalt maradt, a sebesség és mi. Olyan volt, mintha a végtelenségbe száguldottunk volna. Vele minden olyan volt.

Az autópályának lassan a végére értünk, JongUp kissé lassított, épp annyira, hogy mégha csak milliméterekkel is, de sikeresen előzzön meg minden autót. Las Vegas mindig is nyüzsgő város volt, ahogy egyre beljebb és beljebb merészkedik az ember pedig még a nyüzsgőn is túltesz. Óvatosan és körültekintően kellene vezetni ilyen helyeken, de Ő más volt. Féltem-e? Nem mondanám. Élet és halál között lebegtünk, mégis mintha a nyugalommal táncoltam volna. Az első pár alkalommal rettegtem, a lábaim remegtek, ujjaim hegye fehérre változott, ahogy szorítottam a kapaszkodót, olyan merev testtartással ültem az ülésben, akár egy darab fa. Mostanra az impulzus túlságosan ismerős volt ahhoz, hogy így érezzek, az izgalom és a boldogság erősebb volt, mint a végzet közelsége. Olyan nyugodtan ültem akár a királyi család tagjai egy délutáni teázás alkalmával.

Mellette minden ilyen volt. Veszélyes, izgalmas és kockázatos, mégis nyugodt. Hogyha le kellene írnom Moon JongUpot, akkor mindenképp ezt a négy szót használnám és ötödikként kiegészíteném a ravasz jelzővel. Egészen kiskorom óta ismertem őt, tudtam minden rezdülését, majdcsak minden gondolatát, mindent, ami ő volt. Nem csak róla, hanem mindenki másról is; a szomszédság postásáról, a kisbolt tulajdonosáról, a bankárról az utca végi bankban, a legnagyobb sztárokról a tévében, mindenkiről, akit csak megláttam. De ő volt az egyetlen, aki értékelt, aki nem a különcöt látta bennem, hanem a lehetőséget. Kisebb koromban nem fogtam fel, hogy igazából csak egy eszköz vagyok számára, utána szimplán nem érdekelt, később pedig már nem csak egy kellék voltam, amit elővehetett a fiókból, amikor szükségét érezte. Ha pedig mégis így lenne, az se zavarna mindamellett a kaland mellett, amit neki köszönhetek. Tokió, London, Shanghai, Los Angeles, Párizs, ezek a városok csak a töredékei mindannak, amit már meghódítottunk. Most pedig itt vagyunk Las Vegas szívében, készen állva egy újabb sikeres akcióra.

JongUp végleg rálépett a fékre, ahogy megérkeztünk a Binion's casino főbejárata elé, ezzel végleg a jelenbe kényszerítve. A luxusautó ajtaja kitárult, én pedig próbáltam a legkecsesebb mozdulat sorral kiszállni a már túlságosan is alacsonyan ülő járműből. Combom tetejéig kivágott vérvörös selyem ruhám eléggé rakoncátlan volt, de ezúttal túljártam az eszén így fogkrém reklámokat is megszégyenítő mosollyal szálltam ki. JongUp megjelent mellettem, a kocsikulcsot átadta a legközelebb levő dolgozónak, ezt követően  pedig megszabadult vörös zakójától, amit pár pillanattal később csupán spagetti pánttal takart, szinte mezítelen vállamra terített.

- Elölről is takarni kellene valamivel, túl nagy az a dekoltázs - jegyezte meg piszkálódva.

- Azért a fekete inged maradjon rajtad - csíptem ujjaim közé az említett ruhadarab anyagát, miközben ő karomba fűzte sajátját.

- Mindenképp - értett egyet JongUp, majd egészen közel hajolt az arcomhoz. A lélegzete a bőröm csiklandozta, mintha egy tollat húztak volna végig a gerincem mentén, a libabőr méginkább előjött, ahogy ismét megszólalt: - Legalábbis, amíg itt vagyunk.

Enyhén szexuális celzású kis mondatát elengedtem a fülem mellett - ez most nem a rakoncátlankodás ideje volt. Megindultunk a kaszinó belsejébe, ahogy egyre beljebb értünk, már nem csak mi voltunk a világon és már nem is azon a világon voltunk, amit mindenki ismert. Az arany bevonatú tartóoszlopok vésett virágmintával voltak felöltöztetve, mindenhol a sötét színek domináltak, amit a gépek változatos fényáradata tett élettel telivé, néhány teremben mintás szőnyeget fektettek le, de még így is minden egyensúlyban volt.

Számomra a kaszinók mindigis egy elzárt univerzumot jelentettek, ahol végre önmagam lehettem anélkül, hogy bármilyen negatív érzés is társult volna hozzá. Amint átlépem az arany szegéllyel ellátott padlózatot egy-egy kaszinóba menet a vérem azonnal felpezsdül, igazán élőnek érzem magam. Ahogy megállok az óriási tükrök előtt - amik egy átlagos napon gúnyolódva néznének vissza rám -, önmagamat látom. Egy olyan vonzó, igazi én áll velem szemben, aki magabiztos, tudja merre tart az életben, akinek a lábai előtt hever az egész világ.

JongUp ujjai kissé derekamba mélyedtek, ahogy próbált a bal irányba terelni, én pedig kecsesen, nem elesve próbáltam sietős lépteit követni a sejtető nagyterem felé, a változatos emberkavalkád közepette. Lassan elértük a leghátsó poker asztalt a legnagyobb téteket megtevő ellenfelekkel együtt. Nekünk mégsem volt okunk a félelemre, bárki ülhetett volna az asztalnál, a végeredmény, akkor is ugyan az lett volna; győzelem.

Minden úriember mögött ott állt egy nő, barátnő, prostituált vagy épp tettestárs, akárcsak jómagam. De egyik sem érhetett még csak a sarkamba sem. A lapok kiosztása megkezdodott, a képességem átvette az irányítást, teljes erőre kapott, többé senki sem rejtegethetett előlem semmit. Amit csináltam nem gondolatolvasás volt, legalábbis nem annak nevezném, egyszerűen ránézek valaki arcára és mintha egy filmet veszítenének le előttem felirattal. Mindent látok. Hogy ki miket élt át, hogy abban a bizonyos pillanatban mit él át, mi jár a fejében és mi lesz a következő lépése. Olyan érzés, mintha egész életük során és még a meg nem történt egy percben velük lennék, pont mint az árnyékuk.

JongUp egy eszméletlen játékos, túlságosan is tehetséges ahhoz, hogy leragadjon pár pitiáner asztal mellett, néhány dolcsiért szórakozó, piás aljanéppel. Én csak a mentőöv vagyok számára, hagyom, hogy sodródjon az áramlattal, hogy ússzon egy kicsit, amikor pedig már kezd vizet nyelni én a megmentésére sietek. De soha sem előbb, hiszen sokszor a segítségem nélkül is győzelmet arat. Szükség esetére megvannak a saját kis jeleink, apró, titkos érintéseink, amit soha senki sem ismer, amire senki sem gyanakodik, mégis mindegyik valamilyen jelentéssel bír.

Ez a menet is a szokásos rutinnal indult, csak az ellenfelek és a környezet volt más. Élénken él bennem a pillanat, amikor JongUp első alkalommal mutatta meg számomra a játékot, tizenhárom voltam, ő pedig tizenkilenc, valahol még ő is gyerek volt, a ridegnek tűnő felszín alatt legalábbis az volt. Nagyon sokáig nem értettem, hiszen túlságosan elvoltam foglalva vele és hogy miken ment keresztül. Utálta amikor az életében “vájkáltam”, viszont én túlságosan is szerettem ahhoz, hogy ne tegyem. Mindenesetre egy idő után egyre jobban megértettem a szabályokat és egyre jobban élveztem, ettől függetlenül én sohasem vettem aktívan részt a játékokban, csak hátulról segítettem őt. De ez így volt rendjén.

A kártyák érték a kezeket, az asztalt, egymást, a zsetonok repültek és csörögtek, ahogy egyre több landolt az asztal közepén. A tét emelkedett, a játékosokon pedig egyre jobban úrrá lett az aggodalom és az idegesség. Mi sohasem izgultunk, vagy stresszeltünk a játékok közben, számunkra ez túlságosan is egyszerű volt ahhoz, hogy ilyesfajta érzéseket váltson ki belőlünk. Nem volt más végkifejlett csak a nyerés.

Az utolsó körben voltunk, JongUpnak már a zsebében volt a győzelem. A zseton forgott az ujjai között, miközben a megerősítést várta tőlem. Arcához hajoltam, majd egy szerencse puszival jutalmaztam őt.

- All-in - Markába zárta a nemrég még pörgő zsetont, majd az összeset ami katonás rendben előtte tornyosult az asztal közepe felé tolta.

A kettővel mellettünk lévő férfi óriási mosollyal az arcán felállt a székéből és kiterítette a lapjait. Színsora volt, amivel én teljes mértékben tisztában voltam, viszont ő azzal nem, hogy JongUp milyen lapokat birtokol. Már nyúlt volna a zseton tenger felé, amikor JongUp is felfedte lapjai mivoltját egy öntelt félmosollyal az arcán. A Royal Flös megnyerte nekünk a játszmát, így boldogan öleltük magunkhoz a felfoghatatlan mennyiségű zsetont.

Beváltottuk a nyereményünk, ami az eddigi legtöbbnek bizonyult mind közül. Volt okunk az ünneplésre, hiszen csak ebből a nyereményből ellehettünk volna egész életünkben, de ez egyikünknek sem állt szándékában. Szerettünk utazni, szerettük a kaszinókat, a fényűzést, az új nyeremény illatát, de főként azt, hogy együtt csinálhattuk.

- És most? - fordultam JongUp felé a kocsiban ülve. - Mi a következő állomás?

- Azt hiszem itt az ideje, hogy megszabaduljak az ingemtől - jelentette be vággyal teli hangon, majd felém hajolt és mély érzéki csókba invitált.

Ez volt a legjobb az egészben. Nem a pénz, nem az új városok vagy az új kaszinók, nem is a táj, ami minden egyes repülés alkalmával valami újjal kecsegtetett… Egyik sem ért fel azzal, amit ez a férfi nyújtott számomra. Nélküle minden értelmét vesztené.

Még az a huszonhárommillió dollár is az ölemben.

C'est d'aimer et d'être aimé - TaeTen

Sziasztok^^ 

Huh, most a google tényleg a spanom volt, remélem hogy minden érthető, mert hát nem akartalak ilyen dolgokkal untatni titeket, de mindenféleképpen szerettem volna bele rakni egy ilyen részt. 

Nemrég volt egy dorama, ami ugyanígy Franciaországban játszódott, és annyira magával ragadott az egész légkör, hogy meg szerettem volna próbálni én is. Remélem, hogy legalább egy kis töredék "francia" érződik rajta, már akkor nagyon boldog leszek. 

A zenét ezúttal Binky választotta, ami az iKON - Worldwide-ja lett.  Király kis zene, de most a saját szabályaimat megszegve mégsem ezt ajánlom zenei aláfestőnek, hanem valami sokkal franciásabbat, a hangulat miatt (bocsi Bia). Bár nem hiszem hogy van olyan ember aki elindítja az ajánlott zenéket, dehát hátha XD 

Ajánlott zene: La Vie en Rose

Fullasztó nyári levegő lengte körbe a busz belsejét, mégis örömmámorban úsztam, hogy végre itt lehetek Párizsban azzal az emberrel, akit mindennél jobban szeretek. Kora délután lehetett, az idegenvezető felállva, mindenkire gondosan figyelve vezényelte le a francia érdekességekről szóló beszédét. Kedves srác volt, és a lelkünkre kötötte, hogy nyugodtan szólítsuk Youngho-nak. Nem voltunk sokan, négy páros volt velünk együtt, és nagyon pozitívan csalódtam, hogy senkit sem zavart a mi, mások számára meglepő párosunk. Igazából csupa döbbenetes dolgot mondott, viszont csak Ten meleg, simogató tenyerére tudtam összpontosítani. Bizsergető érzés volt megtapasztalni, hogy milyen hatással van rám egy érintése. Persze próbáltam úgy csinálni mintha figyelnék, azonban az idegenvezető is észrevette, hogy csak felületesen vonzottak szavai. Az eszem a francia nevezetességek tengerébe mártózott, a szívem pedig Tenben merült el. Csalódott voltam, amikor elhúzta kezét, azonban amikor meghallottam csilingelő hangját ráeszméltem, hogy megérkeztünk az első megállóhoz. Leszálltunk a buszról, az idegenvezető pedig amint mindenki leért, elkezdett beszélni a Diadalívről. Teljesen magával ragadott a látvány. Néhány másodpercre be is csuktam a szemem, és engedtem, hogy elnyeljenek az érzelmek. Olyan idilli pillanat volt. Beszívni a levegőt Franciaországban egyenlő volt valami földöntúli dologgal. Még szerencse, hogy Ten végig húzott magával, képes lettem volna csak úgy ott megállni és megcsodálni mindent, de Ő lelkesebb volt ennél. Imádtam benne ezt a gyermeki jókedvet.

- Az egyszerű kialakítású, de méltóságát méreteivel hangsúlyozó műemlék ötlete I. Napóleon császár fejéből pattant ki, hogy méltó emléket állítson a Grande Armée, a francia hadsereg dicsőségének.

Tenre siklott a tekintetem, aki ámulatba ejtően nézett fel erre a robusztus csodára. Hihetetlen volt, hogy itt voltunk Párizsban, de én mégiscsak csak őt tudtam bámulni.

- Az építkezés 1806-ban vette kezdetét, és mivel még javában készült a császár bukásának idején, számos alakításon átesve, végül 1836-ban fejeződött be.

Fogalmam sem volt róla, hogy mit mondott Youngho, viszont elkezdtem végre az elém táruló csodálatos látvánnyal is foglalkozni.

- A Diadalív jól szemlélteti Napóleon győztes háborúi, hadjáratai, valamint a sikereket és dicsőséget kivívó katonák előtti tisztelgést, hiszen oldalára százhetvennégy helyszín, valamint hatszázhatvan tábornok neve van felvésve. Igazából többet nem is mondanék, körbe lehet nézni nyugodtan, húsz perc múlva itt találkozunk.

Mindenki elmosolyodott, majd szétváltunk. Ten megint a kezemért nyúlt, és pajkossággal az arcán húzott egyre inkább közelebb a Diadalívhez. A keze olyan lehengerlően puha volt, mintha a tengerparton sétáltam volna, belemerítve a kezem a finom homokba.

- Gyere, csináljunk egy képet!

A kitörő lelkesedése ragályos volt, így hát száz meg egy kép után úgy döntött, hogy most már elég lesz ennyi, csinálhatunk rólam is egy fotót.

Youngho betartva az ígéretét húsz perc elteltével várt minket a megbeszélt helyen, majd indultunk is a következő helyszínre. Azt mondta, hogy itt tovább maradunk, aztán már csak a vacsora és vásárlás marad a mai napra. Ezt követően a busz végre megállt, leírhatatlan új érzes lett rajtam úrrá. Ten kedvenc helye. És én mindenféleképp el akartam ide hozni. Ismét leszálltunk, és mindketten éreztük; minden egyes lépéssel beljebb kerültünk ahhoz, hogy egy mérföldkőhöz jussunk.

- Az 1789. évi forradalom századik évfordulójára tervezett világkiállítás tervezői a kor elképzeléseivel összhangban valami monumentális megvalósítására törekedtek, mely méltán dicsőítheti Franciaország nagyságát. Akkoriban a korszak építészei egy „ezer lábnál magasabb” torony megvalósításán fáradoztak Washingtontól Párizsig, de ez egy álom maradt.

Vajon Ten mikor lett ilyen gyönyörű? Olyan érzésem volt vele kapcsolatban, mintha ő lenne a Nap, én pedig a Föld; állandóan keringtem körülötte, megállás nélkül.

- A torony építése 1887 elején kezdődött meg a Mars-mezőn, és a tiltakozások ellenére havonta mintegy tizenkét méterrel lett magasabb.

Imádtam ezt az érzést, hogy boldoggá tehettem.

- Végül a határidő betartásával, 1889 tavaszán elkészült a torony. Megérte, ugye? Gyönyörű szép lett, és annyi szerelem kezdődött itt, vagy még erősebb lett. A párok nagyon szeretnek itt közös képet csinálni. Úgy tartják, hogyha itt készítenek közös fotót, akkor örökre együtt maradnak. Esetleg kérdésetek van? – kérdezte kíváncsian, mi pedig egyöntetűen nemleges választ adtunk.  - Nos, akkor találkozzunk itt, mondjuk... két óra múlva, az bőven elég lesz ezen a fantasztikus helyen. Jó szórakozást!

Több sem kellett, Ten azonnal húzni kezdett, hogy megörökítsük magunkat a ragyogó Eiffel-toronnyal. Minden egyes pillanatot szeretett volna megörökíteni, mert úgy tartotta, hogy a világ egy könyv, és aki nem utazik, az csak egyetlen lapját olvassa el.

- Jó lett? Jól nézek ki? Tudod, hogy nem tudok normális fejet vágni a képeken – mondtam őszintén letörve, de ő csak somolygott magában.

- Hyung, ugye tisztában vagy vele, hogy borzasztó helyes vagy? De azért csináljunk még egyet, a biztonság kedvéért.

Ez a város valóban csodálatos volt. Olyan hangulatot idézett elő a szívemben, amit már régóta nem éreztem. Képes lettem volna életem hátralévő éveit itt tölteni, szerelmesen és boldogan. Lágy szellő simogatott, a távolban pedig halk harmónika-dallam itta bele magát a francia levegőbe. Varázslatos. Leültünk egy padra, Ten azonnal elővette a kis noteszét, miközben a vállamra hajtotta a fejét.

- Franciaország; pipa! Legközelebb hova menjünk? Spanyolország mondjuk? Vagy Dél-Amerika?

- Menjünk el mindkét helyre – homlokon csókoltam, majd a noteszt kezdtem örömittasan olvasni.

Ten minden egyes helyhez írt valami beszámolót, leírta a számára legszebb pillanatokat. Már a tudat boldoggá tett, hogy ezt mind velem éli át. Körülbelül két éve kezdtük el járni a világ különböző pontjait, mindkettőnk régi vágya volt ezt.

- Legközelebb is legyen idegenvezetőnk, Youngho nagyon érdekes dolgokat mondott Párizsról.

- Te tudtál rá figyelni? – kérdeztem bolondozva, mire ő a mai nap folyamán először komolyan rám nézett. Ilyenkor félelmetes volt.

- Lee Taeyong, te mégis mit csináltál egész idő alatt?

- Hmm... valami más kötötte le a figyelmem – mondtam teljesen őszintén, mire ő elérzékenyülve újra  közel simult hozzám, én pedig boldogan olvadtam vele eggyé.

- Terveztél valamit estére?

- Semmi különöset, van itt egy étterem, amit ki szeretnék próbálni. Aztán majd valamit kitalálunk.

- Nos, azt hittem ma este valami sokkal franciásabbat fogunk csinálni... – morcos hangon válaszolt, én pedig nem bírtam tovább, elnevettem magam. El sem hittem, hogy ezt pont Ten mondta nekem.

- Ó, ha te azt tudnád!

Otthon - Junhoe

Leírhatatlan érzés volt az a pár másodperc, amit a színpadra lépés előtt érzett. Akárhányszor kérdezték már az évek alatt, egyszer sem volt képes kézzel fogható választ adni rá. Valami földöntúli. Valami eszméletlen. Valami, amit mindenkinek a saját bőrén kellene tapasztalnia. Valami, ami kapcsolóként működött az agyában, az a pár másodperc, amíg a fények kigyúlnak, a hangzavar megszűnik egy pillanatra, majd még hangosabb sikítás hallatszik, amikor a saját hangja elvegyül a zene dallama és a rajongók izgatottsága között. Nem számított, hogy milyen hangulatban volt korábban, egyedül az számított, hogy onnantól kezdve mit érzett. Mert olyankor, ott, abban a pillanatban a nagy arénában, övé volt az egész világ.

            Imádta az extázist, a rivaldafényt, imádott a rajongók és a többi ember elismerésében sütkérezni, mintha csak egyedül ő létezett volna. Mert olyankor, ott, abban a pillanatban csakis ő számított. Az ő karrierje ívelt felfelé, az ő lemezét vette meg mindenki, rá figyelt az egész világ.

            Könnyű volt elveszni az érzésben. Túl könnyű. Az utálkozók szó szinte nem is szerepelt a szótárában a koncert befejeztével, mert ő felhők felett lebegett, magasan, megrészegülve az ereiben buzgó adrenalintól.

            Tokió volt az első állomás, városról városra táncolt Japánban, végigszaladt az összes kontinensen, átkelt az összes tengeren, Los Angelesben ébredt, Londonnal álmodott és Párizsban döntött meg rekordokat. Mindegyik szép és gyönyörű hely volt a maga jellegzetességével, ő pedig pont ezt imádta, a különböző embereket, a különböző látnivalókat, és a mindben közös szenvedélyt. A feszített tempó miatt ideje sem volt lazításra, színpadról színpadra élt, egyik kézből a másikba adta át a mikrofont, mindenhol valamilyen újabb nyelven tanult meg a rajongóihoz szólni, és belefeledkezett a körülötte még mindig forgó, de megállni látszó világba. Azonban, amikor akadt egy-egy nap szabadideje, amit az adott város felfedezésével tölthetett volna, akkor csapott le rá minden. Lélegzetelállító volt az összes, mégsem volt otthon egyik helyen sem.

            Sírni vágyott akárhányszor csak belegondolt, hogy magára hagyott mindent és mindenkit, aki az otthont jelentette számára. Megérte egyáltalán? A hírnévnek tényleg ára volt. Saját bőrén keményebben tanulta ezt meg, mint szerette volna, a felismerés mind a mai napig arcon csapta, éppen ezért begubózott. Eleinte még lelkesen rótta a különböző utcákat, viszont a legvégére már belefáradt. A teste jelen volt, a szíve már annál kevésbé. Vérzett és más után sóvárgott. Szüntelenül otthon akarta érezni magát.

           

            - Szöul az utolsó állomás - jelentette be a nyilvánvalót a menedzsere, amikor ő a tükör előtt ült és türelmesen tűrte, hogy a sminkes és a fodrász az utolsó simításokat végezze rajta. Egészen ezidáig a shanghaji közönség foglalta le minden gondolatát.

            A lány csak hümmögött válaszul. Ezt már ő is tudta, mégis nehéz volt számára az ügy. Vicces, nemde? Végre hazamehetett, már csak egy karnyújtásnyira, egész pontosan két teljes napnyira volt az otthonától, mindazonáltal a város említésére egyedül csak keserűséget érzett.

            - Nem hoztam fel ezt a témát, mert úgy gondoltam ráérünk még vele, de mivel ez az utolsó előtti koncert, észre sem vettem, hogy az idő hogy elszaladt felettünk… - nevetett fel a nő kissé kínosan. A lány nem szólt semmit, várta, hogy az anyjaként szeretett asszony, akire az életét is rábízta volna, folytassa. - Emlékszel még, hogy kik lesznek a felvezető banda, ugye?

            Elmosolyodott. Nem boldog mosoly volt ez.

            - Hogyan is felejthetném el? - suttogta a saját tükörképét nézve, a mosolyát, amit legszívesebben a körmeivel vakart volna le az arcáról, csakhogy érezze a fizikai fájdalmat is.

            - Nézd, lemondani már nem tudom, de ha nem szeretnél velük találkozni, akkor…

            - Nem érdemes arról beszélgetni, hogy én mit szeretnék, mert teljesen biztos vagyok benne, hogy a színfalak mögött még csak egy pillantást sem fognak rám vetni - vonta meg a vállát. A szíve kongott az ürességtől, fájdalom töltötte meg a szeretet helyét.

            Hálásan meghajolt a csapata felé, akik végeztek, így felállhatott az elgémberedett tagjait kinyújtóztatni. Újra belenézett a tükörbe, most nem engedhette meg magának, hogy összetörjön. Most nem. Ráért Szöul után, amikor már senki nem nyitotta rá az ajtót, amikor már nem kellett erősnek mutatnia magát az emberek előtt, akik egykor, még mindig, a világot jelentették számára.

            Dacosan felemelte a fejét, majd hasonló magabiztossággal sétált végig a folyosókon a kis liftig, ami közte és a közönség között állt. A pillanatok csak pörögtek és… Elmosolyodott, ahogy a talaj megingott a lába alatt és elkezdett felfelé emelkedni.

            Showtime!

            Elkapta a hányinger, amint leszállt a repülőről és megtette az első lépéseket, immár Koreában. Szerencsére az út nagyrészét végigaludta, a másik részében viszont a rosszullét kerülgette. Hónapok óta most először jutott eszébe, hogy mennyire féltek a repüléstől, még mindig félnek, csak már… Nem együtt.

            Végre otthon volt, mégis végtelenül idegennek érezte magát a saját szülővárosában.

            Az órák egy szempillantás alatt leperegtek a szeme előtt, és hirtelen Szöul legnagyobb arénájának a színfalai mögött találta magát együtt az egész csapatával, akiket meglátás szerint nem értékelt eléggé. Vért izzadva küzdöttek ezalatt a félév alatt azért, hogy tökéletes műsort rakjanak a rajongók elé, ő pedig úgy érezte, hogy nem hálálta meg a kemény munkájukat eléggé.

            A nosztalgia egész nap ott loholt a nyomában, a legapróbb őszinte mosoly nélkül lépett be a koncert helyszínére, ahol már volt szerencséje fellépni korábban, csak akkor sokkal vidámabb körülmények között. Szinte maga előtt látta a boldogan összeölelkező embereket, barátokat, az önfeledt nevetést és izgulást a kezdéstől csupán pár másodpercnyire, a kezeket, amik addig szorították az övét, amíg lehetett és a csókot, amit közvetlenül a színpadra lépés előtt kapott bátorításképp.

            A backstage-be érve megtorpant az ismerős nevetést hallva, ahogy befordult a folyosón az öltözők felé. A menedzsere csak az éles reflexinek köszönhette, hogy nem ütközött bele hátulról. A beszélgetés hirtelen elhalt a lány érkezésére, és a hátat, amit eddig szüntelenül bámult egy mellkas váltotta fel, a szemei ösztönösen vándoroltak feljebb, hogy a már jól ismert sötét tekintetbe ütközhessenek.

            Nyelt egyet. Néma köszönetet mondott saját magának, amiért úgy döntött, hogy magán hagyja a napszemüveget a szemei alatt húzódó karikák elrejtése érdekében. A csend lassan kezdett kínosból fullasztóvá válni, a lány pedig csak azt kívánta, hogy a padló bárcsak megnyílna alatta, hogy örökre eltemesse őt.

            A szituációt a menedzsere mentette meg, aki kedvesen üdvözölte a saját énekese előtt fellépő bandát, majd gyors kifogásokat kitalálva terelte a lányt az öltözőbe, ahová a stylist, a sminkesek és a fodrász hűen követték őket.

            A sötét szempár pedig még percekkel később is a hátát égette.

            Csak ült az öltözőben és a saját tükörképét nézte. A hozzá tartozó staff tagok már régen hazamentek a koncert után, hazaküldte őket a megérdemelt pihenésükre. A menedzser ugyan addig nem távozhatott, amíg maga a sztár nem tette meg, azonban a nő megértette, hogy mekkora lelki megterhelést jelentett a lány számára a mai este, így hagyta, hadd dolgozza fel egyedül a dolgokat, ahogyan akarta.

            A könnyek megállás nélkül gördültek végig az arcán, mindezt hangtalanul. Nem tehette meg, hogy kiborul, nem törhetett ki hangos sírásban, hiába lett volna kedve szétzúzni mindent a szobában, egyszerűen tudta, hogy nála ez sohasem szerepel a lehetőségek között. Legalábbis, nem egy nyilvános helyen.

            Újra látni a fiút sok emléket felidézett benne. Jókat és rosszakat egyaránt. Tudta, hogy egyedül ő a hibás mindenért, tudta, hogy ő hozta meg a végső döntést, mégis nem volt egy pillanat sem az elmúlt hat hónapban, hogy ne bánta volna, hogy akkor kisétált az ajtón. Jobban mondva, hagyta, hogy élete szerelme fordítson hátat neki és többé ne nézzen vissza.

            A zene volt az élete, a színpadnak élt, és a rajongói miatt volt képes a legnagyobb álmait is valóra váltani. Azonban ezek közül egyik sem számított nélküle. A menedzsere megértette a problémát, de nyugtatta, hogy majd elmúlik. Idővel könnyebb lesz. Talál majd mást, aki ismét az otthont fogja jelenteni számára. Hogy az álmainkért sokszor áldozatot kell hozni. De mégis mekkorát?

            Hogyan is lehetne eldönteni, hogy mi éri meg és mi nem? Hat hónap bizony hosszú idő, főleg a világ körül. Nagy lehetőség, amit kemény munka árán érdemelt ki magának, mégis tényleg volt értelme feladni a saját boldogságát? Egy kapcsolat, még ha elég erős is, kizárt, hogy túléljen hat hónapnyi távolságot. Nem az ő világukban. Nem híres emberekként, nem úgy, hogy a kapcsolatuk hétpecsétes titok volt a nyilvánosság előtt a kezdetektől fogva. Legfőképpen nem úgy, hogy neki előbb adatott meg az a lehetőség, ami a másiknak talán még évekig nem fog.

            Az ajtó kinyílt, így gyorsan letörölte a könnyeit, még annak ellenére is, hogy a menedzsere már számtalanszor kapta rajta ilyen helyzetben a különböző városokban. Most azonban valaki más lépett be a szobába, az a személy, akire többet nem számított volna.

            Ajkai résnyire nyíltak meglepettségében, a fiú csak állt ott, a homályos fények megvilágításában, elveszettebbnek kinézve, mint valaha.

            - Be… Bejöhetek? - a fiú rá nem valló bátortalansággal kérdezte meg, azon a jellegzetes mély hangján, amitől a lány kész volt bármelyik pillanatban szétfolyni a padlón. Még a jelenlegi keserű helyzetük ellenére is.

            Bólintva adott engedélyt a fiúnak, miközben a szemeit lehunyva a fejében kavargó kusza gondolatokat próbálta kordában tartani.

            - Én… Tudom, hogy önző módon viselkedtem veled. Tudom, hogy nincs mentség semmire, amit a fejedhez vágtam, sem arra, ahogy ott hagytalak… Tudom, hogy nem érdemlem meg a bocsánatodat, de már abban a pillanatban megbántam mindent, hogy elsétáltam, csak a hatalmas nagy büszkeségem nem engedett vissza hozzád. Mindent megadnék azért, hogy visszaforgathassam az időt, és hogy a lábaid elé leborulva könyörögjek a bocsánatodért. Tudom, hogy már késő… Viszont azt is tudom, hogy az érzéseim semmit sem változtak. Tudom, hogy nem volt jogom hozzá, de büszke voltam akárhányszor csak a sikeredről olvashattam. Ahogy ahhoz sem volt jogom, hogy a fiúknak áradozzak arról, hogy mennyire király és hogy mennyire a színpadra születtél, de mégis megtettem. Beismerem, hogy szörnyen éretlenül és idiótán viselkedtem veled. Nem tudom, hogy te mit gondolsz rólam, valószínűleg semmi jót, de… Csak azt akartam, hogy tudd, sajnálok mindent. Ha bármikor a jövőben szükséged lenne rám, én ott leszek neked.

            A fiú szemeit is könnyek homályosították el, ennek ellenére tartotta magát, legalább addig, amíg el nem mondott mindent, ami már hat hónapja a szívét nyomta. Muszáj volt kiengednie ezeket a dolgokat magából, egyszerűen képtelen volt őket többé magában tartani, úgy nem, hogy visszatért az a személy, aki mindezek középpontjában állt. Önzőség volt a részéről, mert a lány akár már tovább is léphetett, de nem lett volna képes megbirkózni a saját lelkiismeretével, ha nem beszélhetett volna még egyszer utoljára élete szerelmével, akit gyerekes viselkedésével mélyen megbántott.

            Miután több perc is eltelt síri csendben, csak a lány néma sírása hallatszott, a fiú beletörődve hátat fordított, magában szebb viszlátot mondva, azonban a mellette elsuhanó üres hajlakkos doboz megtorpanásra késztette.

            - Bocsánatot kérsz, mégis képes lennél ugyanúgy harc nélkül kisétálni az életemből, mint akkor. Hát mondok valamit, Koo Junhoe! Ha valamit is számítok még neked, akkor többet nem sétálsz ki egy ajtón sem nélkülem - immár felállva, patakokban folyó könnyekkel és enyhén remegő vállakkal intézte szavait a fiú felé.

            Nem érdekelte semmi. Egyedül csak azt akarta, hogy minden olyan legyen, mint régen, a többi várhatott.

            Junhoe nyelt egyet.

            - Akkor… ez azt jelenti, hogy…

            - Hogy most idejössz és megölelsz engem, mert hat hónap nagyon hosszú idő volt a te jelenlétedtől megfosztva - az arcvonásai ellágyultak, és ebben a pillanatban csak egy elveszett kislány volt, aki a helyét kereste a világban.

            Junhoe rekordgyorsasággal szelte át a helyiséget és zárta védelmezően a karjai közé a törékeny testet. Úgy kapaszkodtak egymásba, mintha az életük múlott volna rajta, a lány beszippantotta a másik jellegzetes illatát, ami a világ legfinomabb aromájával ért fel számára és ami mindig a saját házi nyugtatója volt a mennydörgősebb napokon. Teljesen kizárta a külvilágot és csak hagyta magát elveszni a Junhoe testéből áradó melegségben, ahol ismét, oly sok bánattal töltött hónap után ismét otthonra lelt.

Érzések - Junhwan

Idegesen járkált körbe a szobájában, kezeit tördelgetve vitatkozott saját magával, néha-néha megállva, irányt váltva, vagy éppen a tükörbe nézve megtorpanva és kis híján felbukva a saját ügyetlen lábaiban. Éppen csak betöltötte a tizennyolcat, nem volt más, csupán egy éretlen tinédzser, akit mindenki furának, beképzeltnek, de mindenek felett kívülállónak tartott. A valóságban ezek a szavak idegenek voltak neki, nem kulcsolták magukat a lelke köré, hogy eggyé váljanak azzal és ezek jellemezzék a viselkedését.

            A valóságban ő csak egy elveszett gyerek volt, akinek túl korán kellett felnőnie és megtapasztalnia az élet kegyetlenségeit; érettebb volt, mint az összes többi társa, visszahúzódó és csendes, akinek volt annyi szerencséje, hogy olyan családba szülessen, amire mindenki a szívük mélyén irigykedett és vágyott. Amit mindenki elítélt, de csak azért, mert nem ismerték őket. Könnyebb volt utálni és neheztelni, mint érdeklődni és megismerni.

            Lehunyta a szemeit, a rakoncátlan kis könnyek már ismét túlbuzgók voltak. Mindig is így ment, sosem tudta őket az irányítása alá vonni, mert azok megtagadták minden belső parancsát és mohón a felszínre törtek, hogy napvilágot láthassanak. Ez volt az ő büntetése. Mert óvatlan és meggondolatlan volt. És teljesen megérdemelte, hogy az egész iskola rajta röhögjön.

            Nem így akarta. Sőt, sehogy sem szerette volna, hogy a legféltettebb titka a társai tudomására jusson, de legfőképpen egy embertől akarta megvédeni minden áron. Tisztában volt vele, hogy az érzései nem viszonzottak, hogy egy egyetemi tanuló sosem kezdene kapcsolatot vele, akármennyire is voltak jóban, akármennyire is megértették egymást, ők akkor is csak barátok maradhattak. Még annyik sem.

            Jinhwan látta őt felnőni. Mindig ő vigyázott rájuk akárhányszor Junhoe náluk töltötte a nyarat, mert a kisöccsével legjobb barátok voltak. Hanbin volt az egyetlen személy, aki tudott a titkáról és nem ítélte el érte.

            A telefon pittyegett egyet, Junhoe nem merte megnézni. A fülében hallotta a sok utálkozó nevetését, a gúnyos sértéseket, mindent, amit megérdemelt ebben a pillanatban. Elszúrta. Ezúttal tényleg mindent elszúrt.

            Anélkül kapcsolta ki a telefonját, hogy megnézte volna az üzenetet. Valószínűleg Hanbin küldte, hogy vigasztalni próbálja, vagy rábeszélni egy találkozóra, ahol feltűnésmentesen - de abszolút elhibázva - megpróbált volna egy kis lelket önteni a legjobb barátjába, a téves remény útjára vezetve őt, csak hogy ne kelljen őt a szőnyeg alól összekaparni, mint korábban már oly sokszor.

            Junhoenek egyedül magányra volt szüksége. Egyedül ezekben a pillanatokban szerette a szülei távollétét, hogy mindig valamilyen üzleti útra kellett menniük, hogy csak a kisöccse és az egyik nővére maradt vele itthon, akik nem sok vizet zavartak az ő önsanyargatásában.

            Az ágyára dőlve temette arcát a párnák közé, tompított szipogása keserves dallammal dobta fel a szoba csendjét, maga sem tudta pontosan, hogy mennyi ideje feküdt már a hideg - rideg - szobában mozdulatlanul, talán pár másodperce? Percek óta? Vagy már órák is elteltek a gyötrelmes kínlódása óta?

            Kopogás jelezte, hogy valaki be szeretne jutni hozzá, azonban ő nem zavartatta magát. Ha fontos, úgyis benyit az illető, ha pedig nem - aminek nagyobb valószínűsége volt, hiszen ő kinek lenne fontos ezek után? -, akkor úgyis hiába mozdította volna meg elgémberedett csontjait.

            - Yah, Koo Junhoe!

            Junhoe összerezzent nővére erélyes hangjára, amint a lány berontott a szobába és a lehető legkisebbre húzta össze magát az ágyon, mintha ezzel egyúttal láthatatlanná is válhatott volna.

            - Halálra akarsz fagyni?! Miért nem kapcsoltad be a fűtést? - Hupsz. Junhoe teljesen elfelejtette, szinte észre sem vette, amikor zaklatottan hazaesett az iskolából, hogy a gáz teljesen le van csavarva.

            Nem sokáig kellett ezen aggódnia, ugyanis a testvére azonnal cselekedett, azonban nem tervezte ennyivel lerendezni a dolgokat.

- Miért nem mentél el a korrepetálásra? - az ágy besüppedt mellette, Junhoe pedig megmerevedett. Fejét lassan felemelte a párnáról, Yejin elborzadva figyelte a kisöccse könnyel áztatott arcát, a sírástól piros és feldagadt szemeit.

- Jinhwan úgysem jött volna el - vont vállat erőtlenül, egyik kezével letörölve a kissé odaszáradt könnyeket. Visszaesett a párnára, viszont a nővére következő mondatára a vér is meghűlt benne.

- Biztos? Pedig most lent várakozik a nappaliban.

Junhoe olyan gyorsan ült fel, hogy Yejin picit hátrahőkölt a vehemens mozdulattól. Megtört kistestvére láttán az ő vonásai is ellágyultak.

- Akarod, hogy elküldjem? - Óvatosan érintette meg Junhoe arcát és gyengéden megcirógatta az orcáját, csakúgy, mint ahogy azt fiatalabb korukban sokszor tette, amikor az öccsének szüksége volt a támogatására.

Junhoe azonban megrázta a fejét, és lelkiekben felkészítette magát a találkozásra. Ezt neki kellett elintéznie, végre egyszer az életben ki kellett állnia magáért, és érett felnőtt módjára viselkednie. De legbelül csak egy elveszett kisgyerek volt még, aki a rossz személybe szeretett bele.

Miután Yejin elhagyta a szobát, Junhoe a fürdőszobába csoszogott, hogy valamelyest rendbe szedje magát és ne ilyen csapzottan álljon Jinhwan elé. A gyomra pici bukfenceket vetett, ahogyan arra gondolt, hogy most fogja utoljára az idősebbet látni. Vajon kiabálni fog vele? Nem, Jinhwan olyat sosem tett volna, már csak Hanbinra való tekintettel sem, ebben Junhoe biztos volt. Azonban attól még a csalódottságát kifejezhette nyugodt körülmények között is, és ez volt az, ami igazán megrémisztette a fiatalt. Látni Jinhwan lelombozott arcát, ami már anélkül is a szeme előtt lebegett, hogy lement volna, és egy világot rombolt le benne.

Átmosta az arcát hideg vízzel, amíg az ismerős zsibbadtságot nem érezte, és a szétálló tincseibe is beletúrt, hogy a kócosságán is javítson egy keveset. A lépcső tetején állva vett egy nagy levegőt, majd remegő lábakkal indult el a végzete felé. A sírás megint nehezedve telepedett mellkasára, ahogy egyre közelebb ért az utolsó lépcsőfokhoz, onnan azonban már nem volt visszafordulás. A nappali tárult elé, és ezzel együtt az eddig a kanapén ücsörgő és a nővérével társalgó Jinhwan. Yejin egy diszkrét mosolyt küldött mind a két fiú felé, mielőtt még elhagyta volna a helyiséget.

Junhoe csak állt egy helyben pár másodpercig, a földet pásztázva és várva, hogy történjen valami. Nem mert a másikra nézni, egyszerűen képtelen volt rá; nem akarta látni az elutasítást a szemében.

- Szia - törte meg végül Jinhwan a csendet, a hangja sokkal kisebbnek érződött, mint általában.

- Szia - motyogta vissza Junhoe, kitartóan a szöszökkel teli zokniját figyelve és az ujjait tördelve.

- Junhoe, én…

- Sajnálom - nyögte ki hirtelen a fiatalabb, belefojtva a szót is Jinhwanba. - Én… Nem akartam, hogy így tudd meg. Hogy egyáltalán megtudd.

Junhoe lehunyta a szemét, amikor meghallotta az idősebb sóhaját. Csak ne a könnyeket, csak most ne, csak előtte ne.

- Junhoe, nyisd a ki szemed.

Semmi reakció.

- Junhoe, kérlek, nézz rám.

Hirtelen két puha kéz fogta közre az arcát, olyan gyengédséggel, mintha csak a szívét tartotta volna kezei között. Junhoe összerezzent a váratlan kontaktusra, pillái megrezzentek és óvatosan nyíltak fel. Ott állt előtte, szinte csak egy leheletnyi távolságra Kim Jinhwan, ugyanúgy könnyekkel harcolva a saját szemében, a teljes világát feltárva a másiknak.

- Junhoe, én nem sajnálom. Egyedül csak azt, hogy így kellett mindenkinek megtudnia. Sosem gondoltam volna, hogy talán viszonzod az érzéseimet - rázta meg a fejét, de a fiatalabbal ellentétben, nem nézett félre. Tekintetük egymásba fonódott, és mesélt.

- Az… érzéseidet? - Junhoe összezavarodva ráncolta a homlokát. Az nem lehet, hogy…

Jinhwan felnevetett, de nem boldog nevetés volt ez. Szomorú és fájdalmas.

- Istenem, annyira sajnálom, Junhoe! Azt gondoltam, hogy te még túl fiatal vagy hozzám, hogy nem helyénvaló, amit érzek, éppen ezért sosem léptem feléd, pedig ha megtettem volna, akkor talán megkímélhettelek volna a sok fájdalomtól és megaláztatástól…

Most Junhoe volt az, aki megrázta a fejét. Nem, a megaláztatást sosem kerülhette volna el egyikük sem. Az létezett, mélyen a diákok szívében várakozva, hogy felszabadulhasson és kitölthesse a dühét valakin. Rajta. Mindig rajta.

- Ne sírj - letörölte az idősebb könnyeit. Nem bírta elviselni, hogy Jinhwan miatta sírt. Senkinek sem lett volna szabad miatta sírnia. - Nem a te hibád. Ez… Senki hibája sem. Ma még ezért gúnyolnak, holnap pedig már találnak valami újabb okot rá. Ők ilyenek.

- Tényleg tenned kellene valamit ellenük. Elmondani a szüleidnek, Yejinnek, vagy… Bárkinek!

- Már megszoktam - vont vállat nemtörődöm módon.

- Akkor azt engedd meg, hogy legalább én tegyek valamit ellenük!

- Mégis mit akarnál tenni, Jinhwan?

- Ezt.

Junhoe szemei kikerekedtek a meglepettségtől, azonban nem hezitált sokáig, közelebb húzta magához az alacsonyabb testét, és teljesen a csókba feledkezett. Sok kérdés merült fel mindkettejükben, sokan voltak ellenük és sokan mellettük, mégis ebben a pillanatban nem számított más, csak ők ketten. A csókkal megpecsételték a sorsukat, és a szeretetük által a szívük képes volt összeforrni, és egyként verni a mellkasukon keresztül. 

Valami új, mégis régi érzés - Junhwan

Sziasztook!:3 

Végre elérkezett az én időm, a szerelem és a fluff-kavalkád robbanása... VAGYIS CSAK EZT SZERETTEM VOLNA. Mert Valentin nap meg minden, ezért úgy gondoltam, hogy akkor ennek örömére mindenki írjon egy kis cuki oneshotot az egyik kedvenc számommal. Többé nem leszek ilyen naiv... Minirigó oneshotjához annyit fűznék hozzá itt is, hogy: HANVIEN IS REAL 

Nagyon szeretem a régi zenéket, úgyhogy tőlem többnyire ilyenekre számíthattok. Vagy hát sok meglepetést tartogatok még:D De Stevie az egyik kedvencem ezen az r&b-jazz vonalon, bár nem ez a kedvenc zeném tőle, ezt találtam a legromantikusabbnak. 

Jó olvasást^^ 

Ajánlott zene: Stevie Wonder - I Just Called To Say I Love You 

„Nincs áprilisi eső

Nem nyílnak a virágok”

Eső. Megmagyarázhatatlan érzet. Valakinél kellemetlen mélabús hangulatot idéz elő, valakinek pedig megnyugvást nyújt, hogy senki sem láthatja feltörekvő szomorúság-áztatta arcát. Vagy éppen semmit sem jelent neki. Csak egy jelenség, folyékony átlátszóságba burkolózva, amihez néha Isten haragja társul, félelmetes villódzással. Nekem az eső maga a kezdet. Mert olyan lágy, mindenhova elér, mindent érint kivétel nélkül. Csak esik, megkülönböztetés nélkül. Igazság szerint, én sem szerettem az esőt egészen addig, míg egy tavaszi napon fel nem ajánlotta valaki az esernyőjét. Gondolkodás nélkül elfogadtam, nem akartam csuromvizesen beállítani munkába, az olyan bosszantó lett volna. Lényegében a magasságkülönbség miatt elkerülhetetlen volt, hogy ne ázzak el. De már akkor tudtam, hogy ez más. Valami valódi. Azóta van legjobb barátom. Talán több is annál. Ha áprilisi eső lennék, ami összeköti az eget és a földet, amik egyébként soha nem válnak eggyé... Vajon össze tudnám kötni a mi szívünket is?

“Nincsenek elajándékozható csokiborítású cukorszívek”

- Jun, mikor érsz már ide? – kérdezem kissé feldúltan telefonon keresztül.

- Egy pillanat és ott leszek. Nachos?

- Extra szósszal, két kólával. Páros ajánlat – mosolyogva hallgatom ahogy elneveti magát, még telefonon keresztül is olyan érzésem van, mintha Junhoe hangja a legszebb dallammal érne fel a szívemben.

- Isteni vagy!

Váratlan bizsergést érzek a tarkómon, mire hátrapillantok, és Ő fogad egy ragyogó mosollyal az arcán. Izgatottan nyújtom át neki a kólát, és már megyünk is a termek felé. Egyikünk sem szereti a Valentin napot, ezért két éve - amióta ismerjük egymást - ezen az „ünnepen" eljövünk moziba, hogy valami éppen aktuális akció filmet megnézzünk. Ez már-már hagyomány nálunk, amit remélhetőleg jó sokáig megőrzünk. A legmerészebb vágyam pedig, hogy egyszer úgy jövünk el ezen a napon moziba, mint egy pár. Mindketten éreztük, hogy ez több, mint barátság. Azonban még nem jött el az ideje egy komolyabb változásnak. Ha fát ültettél, türelemre van szükség. Nem húzhatod ki naponta a földből, hogy megnézd, mennyit nőtt a gyökere.

“Nincs telihold, ami bevilágítana egy kellemes augusztusi éjszakát”

- Hova megyünk? – kérdezem izgatottan Juntól, de ő csak elmosolyodik.

- Mi abban a meglepetés, ha elmondom?

- Tudod, hogy utálom a meglepetéseket.

- Jó, elmondom, győztél. A tengerhez megyünk.

Kanyargós az út, ezért nem ismertem fel, de boldogsággal tölt el a tudat, hogy emlékszik a régi kívánságomra. Nemrégiben túl sok soju társaságában meséltem neki arról, mennyire imádom a tengert és hogy milyen rég nem láttam. De amint meglátom a végtelen kékséget, elöntenek az érzelmek. Igen, a gyönyörű tenger. Végeláthatatlan hullámai fodrozódnak a víz tükör-felszínén, olyan régen láttam, hogy most szinte átélek minden gyermekbéli pillanatot. A narancsra vánszorgó naplemente, a lágy nyári szellő, ahogy megforgatja a hullámfodrokat... és mégis a legszebb látványt nem ezek nyújtják nekem, hanem az előttem álló, észveszejtően mosolygó fiú. Jun simogató nevetése a naplementéjével dacol. 

- Gyere ide – körbeölel minket egy pléddel, majd lassan ül le a homokos tengerpartra. Olyan idilli a pillanat, hogy meg sem akarok szólalni, nehogy elrontsam. Mindig el akartam jönni ide a párommal, csak úgy random lesétálni a partra, eltölteni egy kellemes napot. A szívem lágy ritmusra kezd, hogy ezt pont Vele élhetem át. Ez igazából semmi, mégis minden.

- Köszönöm, hogy elhoztál – mondom meghatódva, aztán magával ragad a tenger látványa.

- Mit szeretnél szülinapodra? – témát vált, én pedig meglepődötten pillantok rá.

- Az még nagyon messze van.

- Tudom. De azt is tudom, hogy utálsz ünnepelni, ezért odaadom hamarabb. Vagy ha világ körüli útra szeretnél menni, akkor úgy öt év múlva. 

- Nos... szeretnék egy játékfigurát. Mondjuk Vasembert. A huszonötödiken meg szeretném látogatni anyuékat Jejun, együtt enni egy jót velük. A huszonhetediken jöjjünk ide vissza. Akkor boldog lennék. A többit meg majd kitalálom.

- Várj!  Én találjam ki, hogy mi legyen a huszonhatodikon? Tudod, hogy borzasztó szar vagyok ajándékozásban.

- Nem nehéz rájönni, mit akarok .

- Nem szeretem a találós kérdéseket, hyung.

- Én sem szeretek sok mindent, Jun – azzal vehemens mozdulattal felállok tőle a plédet is húzva magammal, és a tenger felé veszem az irányt.

Biztos vagyok benne, hogy ebben a pillanatban Jun arcán nyugtalanító megilletődöttség észlelhető, végig magamon érzem szikrázó tekintetét, azonban nem fordulok hátra. Nem tudom miért vagyok ideges, hiszen semmi rosszat nem tett. De azt hiszem elérkezettnek látom azt, hogy egy szintet feljebb lépjünk. A barátaim azt mondják, hogy nem illünk össze Junhoe-val. Míg ő kék, én addig piros. Így jellemezték a legtisztábban. De én erre mindig azt válaszolom, hogyha ezeket a színeket összekeverjük, egy gyönyörű lilát kapunk belőle.

“De ami van, bár régi,

egyúttal olyan újszerű is”

Három napja történt a tengerparti félreértés. Azóta olyan kellemetlen Junhoe mellett lenni. Persze még mindig jobb, mintha nem lenne itt. Nem is beszélünk eget rengető dolgokról, csak találkozunk a kedvenc éttermükben ebédidőben, hogy azt a kevés pillanatot együtt töltsük. Engem lefoglal a munka, őt pedig az egyetem, de ígéretet tettünk, hogy minden nap találkozunk legalább fél órára, így ő is megoldotta, hogy arra az időre szabad legyen.

A mai napon már letudtuk az ebédet, lassan sötétség veszi körbe az eget, én pedig már alig várom, hogy végezzek. Kellett nekem túlórát vállalnom... De nélkülem megsemmisülnének az itt dolgozók, így muszáj vagyok állandó áldozatokat hozni. Jun pár órával ezelőtt felhívott, hogy szeretne valamit mondani, és a munkahelyem előtti parkban fog várni. Különös kíváncsiság bélyegzi meg a szívem, hiszen mindjárt láthatom Őt, ugyanakkor nyugtalanító a gondolat, mert tudom, miről szeretne beszélni.

- Jinwhan hyung! – hallom messziről Jun hangját, mire odasietek hozzá. Ahogy egyre közelebb érek látom, ahogy szeme úgy hányja a szikrákat, mint egy épp kitörni készülő vulkán.

- Mit szeretnél mondani? - kérdezem higgadt hangnemben, miközben a szívem épp készül kiszakadni a helyéről. De ő még rajtam is túltesz, szakadozva veszi a levegőt, mintha most ért volna be egy futóverseny céljába.

- A huszonhatodik születésnapi ajándékod... Most adom oda – a pillanat hevében magához húz, belém fojtva az el nem kezdett mondatomat. Lágyan csókol meg, nekem pedig beleremeg a lábam.

Ó, te jó ég, hogy mióta várom ezt a pillanatot. Hogy eggyé olvadjak Jun ajkaival, hogy lassan járjon át valami varázslatos. Lassan mozgunk a csókban, semmit sem elkapkodva. Apró csókokat lehel bőrömre, én pedig lángolok. Nem akarom, hogy ez a pillanat véget érjen. Elválnak ajkaink, de én még sóvárgok utána, ezért most én kezdeményezem. Amikor megcsókolom, az olyan, mintha levetném magam egy szikláról; de amikor kezeit a derekamra teszi, és visszacsókol... már nem is ugrom. Inkább kiterjesztem szárnyaim és repülök. Együtt tesszük. Minden érzés új, de mégis olyan, mintha régi lenne.