Letters to Sooyeon - Jongin

Sziasztook!:3

Huh, ez a hét nehezebb volt, mint gondoltam, ez látszik is a történeten. De amint elképzeltem mit fogok írni, azonnal Jongin ugrott be. 

Nagyon csípem ezt a zenét, most mégis kifogott rajtam. Igazából mindig azzal a zenével a legnehezebb írni, amit én választok XD Ez a zene pedig Drake Hotline Blingje. 

De itt van, és megígérem Jongin-ah, hogy legközelebb valami sokkal szebbet írok veled ♥ 

Szokásos esti program? ^-^

Jött a rövid üzenet Jongintól, ami lehető legfurább érzéseket váltotta ki belőlem. Egyszerre voltam izgatott és csalódott, az pedig kicsit sem tett jót a lelki világomnak, hogy  már több napja itthon volt, mégis csak most jutottam eszébe. Nem válaszoltam, nem akartam meggondolatlanul, pillanatnyi dühtől vezérelve olyat írni, amit talán megbánnék. Maga a tudat, hogy amióta elment egyre népszerűbb lett a lányok körében... felbosszant. És hiába csak barátok voltunk, én mégis féltékeny voltam. Így viszont megint kételyekkel a fejemben, és keserűséggel a szívemben indultam neki a mai napnak - amihez semmi kedvem nem volt. Szerencsére csak pár dolgot kellett beszereznem az egyetemre, aztán útközben még a rutin bevásárlást is megejthettem.

Néhány órával később, sikeresen beszerezve mindent, egy borzasztó sorozat kíséretében nekiláttam a tanulásnak. Nálam ez már amolyan rutinnak számított - egy szörnyű dologgal helyettesítettem a még rosszabbat, így többnyire mindig a tanulásra koncentráltam. Hiába a sok kidolgozott test, ha maga a tartalom semmit sem ér. Ilyenkor mindig hálát mondtam, hogy nem csak jó doramák léteztek. És ha valaha újságíró szeretnék lenni, muszáj keményen tanulnom. Váratlan csengetés szakította félbe a tanulásnak szánt időmet, és már előre sejtettem, hogy ki lehet az. Csak két ember állt hozzám ennyire közel, hogy a kora délutáni kevés szabadidőmben megszakítson. A szívem ütemesen vert, amikor ajtót nyitottam, aztán pedig szinte kiugrott a helyéről, amint megpillantottam Jongin melegséget árasztó mosolyát. A kezében jól felpakolt szatyorral, majd az engedélyem nélkül belépett, én pedig egy hangos sóhaj után becsaptam az ajtót.

- Nahát, semmit nem változtál. Ugyanolyan rendetlen vagy, mint voltál - mondta miközben körülnézett, utána pedig letette a szatyrot az asztalra, majd leült a szokásos helyére. Annak a kanapénak nagyon sok mindent köszönhetek. De amit a legjobban szerettem, hogy mindig szorosan mellettem ült ilyenkor, érezhettem a teste közelségét. De most úgy döntöttem, hogy a belőlem áradó düh csak még rosszabbat tenne a már így is kellemetlen helyzetnek.

- Te sem változtál semmit. Ugyanolyan kötekedős vagy, mint voltál.

- Egyébként új telefonod van? Írtam sms-t is, de nem válaszoltál.

- Nem új, csak most túl sok tanulnivalóm van, így nem volt időm megnézni - füllentettem, majd jéghideg tekintettel ültem le egy székre, így nagyon távol kerülve Jongintól.

- Ó. Sajnálom, hogy ilyenkor zavarlak. Tudom, hogy utálod, ha tanulás közben elvonja valami a figyelmed.

- Na és... mit hoztál? - hoztam fel egy új témát, mielőtt még nyakig elmerültünk volna a kellemetlenség tengerében.

- Sör és csirke. Csak a szokásos. Akartam egy napot, mint a régi szép időkben, amikor minden éjjel ez volt a programunk.

Mielőtt feleszméltem volna, a sört iszogatva figyeltem minden szavát, valósággal beszippantott. Mesélt a táncról, hogy milyen kint élni Amerikában, hogy mennyire hiányzik neki az a bizonyos "otthon", vagy éppen a szülei. Sajnáltam, hogy ilyen messzire kellett ahhoz mennie hogy úgy érezze, csak így tud befutni egy csodálatos karriert. Bár tény, nem ismertem Jongintól jobb táncost.

- És itthon mi a helyzet?

- Unalmas minden, mint általában. Még mindig utálok tanulni, de remélhetőleg ezzel az évvel vége a szenvedéseimnek - mondtam reménykedve, majd egyet kortyolva a sörből Jonginra néztem. - Nem gondoltál még arra, hogy visszaköltözöl?

- És te arra, hogy kijössz Amerikába? - válasz helyett kérdés érkezett, nekem pedig káosz a fejemben.

- Nem, igazából nem tudom... Megfordult a fejemben, de túl gyáva lennék megtenni az első lépést.

- Ó... pontosan tudom, mire gondolsz.

- Nem, szerintem fogalmad sincs róla.

- Én igazából írtam neked. Minden nap. Tudom, hogy dühös vagy rám, és azért nem válaszoltál az üzenetemre, de nagyon nehéz volt megtenni ezt a lépést. Ott kint attól féltem, hogyha írnék, akkor visszarohannék hozzád. Most pedig attól féltem, hogy mi van, ha már túl késő...

Egy pillanatra még levegőt is elfelejtettem venni, nem értettem a miérteket, a szívem pedig belül tombolt, mintha vihar keletkezne benne. Folyamatosan őt bámultam, szinte jéggé dermedve.

- Az első ilyet akkor írtam meg, amikor túl gyáva voltam elküldeni neked sms-ben, vagy felhívni. Ezért hogy megmaradjon, levélre írtam. Mert mindenképp meg akartam mutatni neked - mondta kissé remegő hangon, most nem az a magabiztos Kim Jongin állt előttem, ahogy én megismertem. Átnyújtotta a levelet, végig tartva velem a szemkontaktust.

Na jó, ez nehezebb mint gondoltam.

Sooyeon, hogy vagy mostanában? Tudom, nagyon régen nem beszéltünk már, hiányzik a hangod, meg a késő esti sörözéseink.

De látod, még ahhoz is gyáva vagyok, hogy felhívjalak. Félek, hogy mindent eldobva meg sem állnék az ajtódig.

Egyébként nagyon érdekesek itt az emberek. Tényleg ez a legjobb szó rájuk. Néha leülök egy padra, és azt figyelem, hogy milyenek. Egyetlen érzés nelkül az arcukon csinálják végig a napot, kedvtelenül. Én is ilyen lennék? Úgy gondolom, igen.

Amióta itt vagyok, minden olyan más, nem látom színesben a világot. Aztán rájöttem, hogy az emberek mindenhol ilyenek. És csak úgy láthatják újra a színeket, ha megtalálják a boldogságot.

- Jongin...

Képtelen voltam többet mondani. Egy váratlan érzés kerített hatalmába, ami tornádóként lett egyre nagyobb, mindent hatalma alá kerítve.

- Minden nap írtam neked egy ilyen levelet. Nem telt el úgy nap, hogy ne gondoljak rád. És a  többi levelet is elolvashatod... Ha eljössz velem Amerikába - mondta határozottan, de én továbbra sem tudtam megszólalni, ezért folytatta. - Nem kell most válaszolnod, gondold át alaposan. Van egy ismerősöm, ő felvenne egy laphoz újságírónak, nagyon megbízom benne. Mindennap el fogok jönni, amíg csak kell. Sajnálom, hogy nem tettem meg hamarabb.

- És most úgy gondolod, hogy ezzel mindent rendbe hoztál? Egy évig csak úgy tudtam rólad bármit is, hogy a haverjaidat kérdezgettem mi történik veled, Taemin szerintem már rendesen utál emiatt. És akkor most azt mondod, hogy kedvelsz, meg hogy menjek veled Amerikába? Ez neked ilyen egyszerű?

- Tudtam, hogy neked ez nehéz. De ez egy jó lehetőség neked is. Kettőnknek meg pláne. Tényleg el fogok jönni minden nap, amíg csak kell. De addig is...

Lassan hajolt hozzám egészen közel, a szemeivel folyamatosan kémlelve az engedélyemet, de én már abban a pillanatban megadtam neki, amint elkezdett közeledni. Haragudtam még rá, de a közelsége elnyomott minden dühöt bennem. Olyan régóta vágytam már erre a pillanatra. Gyengéden elmosolyodott, azután pedig lassan érintette ajkait az enyémhez. Ez az érzés... Pont olyan, ahogyan elképzeltem. Finom és puha, a szívem pedig folyamatosan tombolt, miközben visszacsókoltam. Harmatgyenge érintései belesimultak a testembe, miközben a nyakát átkarolva mélyítettem el a csókunkat. A szívem legmélyén már tudtam a választ, de azt hiszem, Kim Jongin megérdemelne még néhány álmatlan éjszakát miattam.

Légy újra önmagad [JunHwan]

Sziasztok!

A héten Vling Vling zenéje következik, ami a Drake - Hotline Bling. Fluffot kellett írnom és megvolt adva nekem 5-5 szó Binky-től és tőle, mert kettővel ezelőtt elkéstem a One Shot-ommal. A szavaim ezek voltak: város, hírnév, pezsgő, késő, stressz, golyóálló, kutya, sültkrumpli, Beethoven, bögre. Hát ez sikerült belőle... Nem tudom mennyire számít fluffnak, de egyértelműen nem angst xD Jövőhéttől remélhetőleg értékelhetőbb dolgokat fogok írni.

Jó olvasást!

Ne... Ne... Miért már megint... Kérlek legyen álom. Ugyanazok a gondolatok támadták meg fáradt elmém, ahogy telefonom véget nem érő ricsaja félálomba kergetett. Csak egy valaki lehetett az ebben az órában és csak egy valamit akarhatott. Hezitálásom mintha örökké tartott volna, ahogy  többszöri alkalommal is újra rázendített a kis készülék. Mindig is kitartó volt - gondoltam, miközben komótos mozgással válaszoltam a hívásra. Hogyha ő telefonált sosem volt késő válaszolni, hiszen naphosszat fenn tudta volna tartani a tárcsázást.
- Koo JunHoe... - nyögtem, ő pedig még nálam is szenvedőbb hangon válaszolt.
- KIM JINHWAN! - Még ordított is. Régen kihozott a sodromból, felzaklatott, elért a stressz, mostanra már golyóálló lettem, és akármilyen tüzet nyitott rám az csak lepattant rólam. - Gyere vissza - sírta a telefonba, nekem pedig ezredik alkalommal is megszakadt a szívem.
Ismét részeg volt, ismét szüksége volt rám, a szerelmemre, arra hogy ott legyek és átöleljem.
- Visszamegyek. - Ígértem neki.

Rengeteg ilyen hívásunk volt, amióta elköltöztem, de ez mégis merőben eltért a többitől; nem csak a sokadik, egyben a legutolsó is lett. Megígértem neki, ígyhát ott voltam, Incshon repülőterén lépkedtem, mögöttem az óriási bőröndömmel, készen állva arra, hogy újra a karjaimba zárjam őt.  Itt volt az ideje, hogy Koo JunHoe visszatérjen önmagához, és hogy én visszatérjek Koo JunHoe-hez.
Mióta elköltöztem minden alkalommal amikor éjszaka csörgött a telefonom, tudtam csak ő lehet az. Teljesen kifordult magából, a városban hírnevet szerzett magának, ahogy a pezsgővel és az ismeretlen nőkkel egyre közelebbi barátságba került, úgy keringtek róla a mocskosabbnál mocskosabb történetek. Annyira elszaladt vele a ló, hogy a nemi identitása körül forgó balhét - miszerint biszex, és nemrég még egy másik férfival tartott fent egy komoly kapcsolatot -, már mindenki elfelejtette.
Mindezek ellenére én még mindig szerettem. Még mindig szerelmes voltam. Tudtam, biztos voltam benne, hogy az a férfi, akit én megismertem, akivel éveket töltöttem el, akinek odaajándékoztam a szívemet még mindig ott van. Csak elő kellett hoznom.  Hiszen annak ellenére, hogy közvetlenül nem én tehettem róla, mégis minden alkalommal sikerült elérnie, hogy hibásnak érezzem magam. De nem csak ezért, egyszerűen nem adhattam fel egy személyt, aki a világot jelentette nekem. Akárcsak a növények a zöld színtestük nélkül, én is elhervadtam volna nélküle.

Átlépve az otthonunk küszöbét Beethoven, a kutyusom fogadott. Pontosabban a kutyusunk, hiszen JunHoe-vel közösen vettük aznap, amikor összeköltöztünk. Nagy testével rám vetette magát, én pedig a szőrébe temettem kezeim és arcom egyaránt. Tudtam, hogy rajta kívül más nem fog a lakásban tartózkodni, így nyugodt mozdulatokkal rendezkedtem be, úgy mintha csak egy pár napra lettem volna távol, nem pedig három hónapra. Életem legnehezebb hónapjaira. A konyhában elővettem néhány jutalom falatkát, úgy éreztem igazságosnak, hogy nem csak nekünk, hanem Beethovennek is kijár egy kis finomság a nehéz idők után. Amilyen vehemensen neki esett a falatoknak azt hihette volna az ember, hogy JunHoe nem jutalmazta meg őt egyszer sem. Én tudtam, hogy ez lehetetlen, JunHoe számára olyan volt ez a kutya, mint egy gyerek, aki a mi szerelmünket jelképezi. Miután megsimogattam a boldogan étkező Beethovent, és a kéz mosást is letudtam, neki álltam a saját édességünk előállításához. Emlékszem, amikor JunHoe először közölte velem, hogy az abszolút kedvence a mekis sültkrumpli fagyival nem hittem a fülemnek. Tényleg így volt, így kénytelen voltam tökéletesre fejleszteni a krumpli és fagyi készítő tudományom, hogy ne kelljen minden alkalommal a gyors-étterembe menni. A fagyi készenlétben állt a fagyasztóban, a bögrék, amikbe később a fagyi kerül már elfoglalták a helyüket, a nyers krumplik pedig katonásan sorakoztak egymás mellett, amikor meghallottam az ajtó nyitódását. Semmilyen hangot nem adtam ki, egyszerűen csak rohantam Beethoven oldalán és próbáltam lekörözni őt. Sikerrel jártam. Ahogy JunHoe a nappali felé fordult az akasztó irányából én már a nyakába is kapaszkodtam. Úgy öleltem, mint még soha azelőtt, ő pedig még erősebben fonta körém izmos karjait. - Ezt az illatot akárhol felismerem - duruzsolta a fülembe, majd egy rövid, de annál jelentőség teljesebb szem kontaktus után végre megcsókolt. A csókja olyan volt, akár az első tavaszi napsütés egy zord, rideg tél után. Mikor a hideg még libabőrössé teszi a tested, miközben egy szál pólóban flangálsz, de az arcodra ragyogó nap melegséggel áraszt el, betölti az egész világod, és nem számít, hogy máshol a hideg ráz, sőt kellemes. JunHoe volt számomra a napsütés, ami mindig elűzte a gondjaim, megoldani nem sikerült neki minden alkalommal, de akkor is rám ragyogott és elűzte őket egy időre. - Még az a szerencséd - pihegtem, ezúttal pedig én tapasztottam le ajkait az enyémekkel.

Már nem fáj

    

    Keserű mosollyal az arcomon tekintettem le a szekrényemen rezgő telefonomra, aminek a kijelzőjén a név már elmondhatatlanul hosszú idő óta nem bukkant fel. Ha előbb hív, csak pár hónappal előbb szánja el magát a dologra, ugyan sajgó szívvel, némi kétellyel és hevesen száguldozó gondolatokkal, de habozás nélkül a zöld gomb felé húztam volna az ujjam. Most pedig már elült viharral a lelkemben hagytam, hadd rezegjen, mintha nem lett volna több csupán egy hattérzaj, ami beleolvadt a környezetbe.

            Lapoztam a kedvenc könyvemben, már észre sem véve a kitartóan újra és újra rezgő hangot. Hozzászoktam, akárcsak ahhoz is, hogy folyton hiányolnom kelljen. Lassú folyamat volt, viszont annál alaposabb; minden egyes alkalommal könnyebb lett felszárítani a könnyeimet utánad, a szívem már nem fájt, nem sóvárgott utánad, egyszerűen csak az üresség maradt hátra, ami maga alá temette az érzéseket, amiket te hagytál itt nekem.

            Lassan a könyv végére értem, és már azt sem lettem volna képes megmondani, hogy a telefonom ostromlása abba maradt-e, túl lusta voltam megnézni, pedig nem igényelt volna nagy megerőltetést, csupán csak egy picike mozdulatot, egyetlen egy fejfordítást, hogy rápillanthassak a készülékre. Mégis, kényelmes volt a lustaságba feledkezni és élvezni a már számtalanszor elolvasott, azonban még mindig valami újat nyújtó sorokat. Kívülről tudtam már őket, ismerős barátként ragadtak velem, ahogyan a szavak is, amikkel átgázolt rajtam az egyetlen személy, aki a világot jelentette a számomra.

            Lehunytam a szememet. Nem, ezek már nem találhattak fogást rajtam. A harag, amit magukkal hoztak, már elcsitult, és a negatív hatásuk pozitívba fordult át, mintegy emlékeztetőül, hogy miért kellett talpra állnom, hogy miért kellett erősnek maradnom és életemben először pajzsot húznom a szívem köré.

            Talán nevetséges, hogy a szavak, amik egykor összetörtek bennem mindent, most állandó támogatóimmá váltak, és akkor kapaszkodhattam beléjük, amikor csak szükségét éreztem. Segítettek újra felépíteni a váram falát, ám ezúttal sokkal szilárdabban és a határokat bentebb húzva, mint valaha.

            Hangos csipogás jelezte, hogy üzenetem érkezett.

Vacsora nálam?

            Mosolyogva írtam vissza az elmúlt hónapokban szinte testvéremmé vált fiúnak. Nem tudom, hogy milyen jót követhettem el, hogy valaki ennyire csodálatos embert érdemeltem, aki önzetlenül, a saját bajait félretéve illesztette újra össze a széttöredezett darabkáimat, amiket gyengéd gondoskodással szedett fel egyenként a padlóról.

            Miközben a válaszomat pötyögtem vissza, újabb üzenet villant fel a képernyőmön. Egy pillanatra megtorpantam a lépcsőn. Arról végképp nem volt fogalmam, hogy mi rosszat követtem el bárki ellen, hogy elvegye tőlem azt az embert, aki a legtöbbet jelentette a számomra.

            Folytattam az utamat az ajtóig, mintha az a pár sor meg sem jelent volna. Lenémítottam az összes értesítést, mielőtt még a sálamat feltettem volna. Eddig nem értettem, hogy hogyan lehet valaki ennyire kegyetlen, de mostanra már fordult a kocka, és egyszerűen túl jó lettem a búcsúzásokban.

Kérlek, vedd fel a telefont.

Legalább egyszer válaszolj nekem, hadd magyarázzak meg mindent.

Tudom, hogy elszúrtam, de hadd hozzam helyre a dolgokat.

Húgi, ne tedd ezt velem. Hiányzol.

Anya is sajnálja.

           

Mégegyszer, utoljára [Kim MyungSoo]

Sziasztok!

A héten én választottam a zenét, ami nem más mint; Sam Smith - Too Good At Goodbyes. Ez egy gyönyörű zene, hihetetlen érzelmekkel, úgyhogy nem valószínű, hogy sikerült olyan One Shot-ot összehoznom, ami felér ezzel a dallal. De ezt döntse el mindenki saját maga.

Jó olvasást!

A nappalimban vagyunk. A kanapén ülök, az óriási ablakon tekintek kifelé, de legszívesebben vennék egy nagy lendületet és kiugranék rajta, csak hogy megmeneküljek a szituációtól. Te felettem állsz és vársz, vársz arra, hogy belekezdjek, hogy a szám mozogjon, hogy hangokat adjak ki. Vársz a csodára.

Megnyílni valaki másnak. Olyan egyszerűen hangzik, mégis hihetetlenül nehéz, pont annyira, mint megszabadulni a futóhomokból. Ha megnyílsz valakinek, akkor már nincs menekvés, az a személy egyszerűen elnyel, te pedig lelkileg elmerülsz benne. Hiszen tudni fogja a legféltettebb titkaid is, akármi történik ismét hozzá akarsz majd fordulni, mindent elakarsz majd mondani neki, olyan dolgokat is, amiket még saját magadnak sem vallanál be. Vajon mindenki másnak is ennyire nehéz, vagy csak én vagyok ennyire elcseszett és igazából úgy megy, mint a karika csapás?

Akár egy óriási hinta a szakadék felett. Rábízod magad, mindenféle kétely nélkül ráülsz, élvezed, egyre jobban belemerülsz, azt hiszed biztonságos, azt hiszed, hogy semmi baj nem lesz, hiszen a hinta örökké ott lesz alattad. Egy idő után a kötelek elkezdenek gyengülni, de te nem veszed észre és továbbra is hintázol, mintha minden olyan lenne, mint az elején, egyébként is, már túl régóta csinálod ahhoz, hogy bármi baj történjen, hiszen ismered a hintád. Aztán a kötél egyszercsak elszakad, te pedig zuhanni kezdesz, a hintád nem kap el, egyszerűen meghalsz. Mindegy mennyire ismersz valakit, mennyi ideje van melletted, mint bizalmas, mint lelki társ, sose tudhatod mikor engedi el a kezed és fordít neked hátat, ezzel hagyva hogy a mélybe zuhanj. Megéri?

Azt gondolná az ember, hogy idióta vagyok, egy bolond, aki fél, mert új ebben, hogy még soha senkinek nem nyíltam meg ezelőtt. Ez nem igaz. Elégszer megtettem már, elég alkalommal ahhoz, hogy tudjam, minden hinta ugyanolyan; nem éri meg felülni rájuk. Te is ilyen vagy. Akárhányszor, ahogy az arcod felrémlik előttem rögtön a hintát látom, majd a hátadat, ahogy kisétálsz. Miért érzem úgy, hogy a hátad felismerném több millió ember között is, de téged, az arcodat viszont már nem?

Ismét itt állsz előttem, az arcodat felém mutatva, a szemekkel, amik azt üzenik, hogy megbízhatok benned, hogy neked elmondhatom. Elakarom mondani, de tudom, hogy nemsokára ismét hátat fordítasz és kisétálsz.

- MyungSoo-yah… Miért hívtál? Itt vagyok, mondd, ne csak nézz magad elé, mint egy bábu. Mindig ezt teszed - A hangod aggódó, egy cseppnyi szemrehányással vegyülve. Hogyan mondhatnék így bármit is?

Fontos vagy nekem, a legfontosabb, mégse engedlek közel, mert tudom, hogy hosszú távon fájni fog. Ezért soha nem engedem magam túl közel hozzád, akkor sem ha én jelentem is számodra a legtöbbet, hiszen ha az elején meg is könnyebbülök, később, amikor a bajban magamra hagysz az örökké fájni fog.

Tudom, hogy nemsokára megelégeled azt, hogy nem mondok semmit. Mindig ez történik. Én idehívlak az otthonomba, miközben te szörnyen elfoglalt vagy - legalábbis állításod szerint -, te idejössz, ez pedig hihetetlenül jól esik nekem. Mindez addig tart, amíg fel nem teszed ezt a kérdést, majd türelmetlenül kisétálsz az ajtón.

Nem számít. Erős vagyok. Minden alkalommal egyre kevesebbet sírok, a könnyeim pedig egyre gyorsabban tűnnek a semmibe. Minden alkalommal, amikor kisétálsz egyre kevésbé szeretlek…

- Itt fogsz hagyni? - kérdezem halkan, hiszen tudom mi a válasz, az igazi válasz.

- Ha továbbra is hallgatsz, kénytelen leszek. Nem értem, annyira rideg vagy ilyenkor. Miért, MyungSoo? Beszélj hozzám... Kérlek, ne csináld ezt velem - A hangod megbicsaklik, ahogy kezd rádtörni a sírás.

Azt gondolod, hogy szívtelen vagyok, de csak magamat védem. Szeretném mondani, de a szavak cserben hagynak, mint mindig. Itt állsz felettem, percekig, én egyhelyben ülök, ugyanúgy, mint akkor, amikor bejöttél az ajtón.

- S-sajnálom… - nyögöm fájdalmas.

Nem tudok mit tenni, csak te. Te tudnál, bízom benne, hogy tudnál. De nem teszel, soha, nem is fogsz.

- Így nincs esélyünk.

Kimondtad. Egyszer valakinek ki kellett mondania, tudtam, hogy nem nekem, én nem lettem volna képes rá. Te kimondtad. Nem akarok sírni, hogy ne lásd, vagy csak szimplán nincs elég erőm hozzá. Ismét nem mondok semmit. Te még nézel egy darabig, majd a világ leghatalmasabb sóhaját követően hátat fordítasz, és kisétálsz az ajtón.

Nem állítalak meg. Túl jó vagyok a búcsúzásban.

Az élet egy játék [Moon JongUp]

Sziasztok!

Hát nem vagyok elégedett a teljesítményemmel, de nem számít. Nagyon kaotikus időszakon vagyok át, és ez még legalább másfél hétig folytatódik, szóval valószínűleg az én dalomra is valami gyenge dolgot hozok össze... Sajnálom JongUp-ah, majd írok veled valami értékelhetőt is, ígérem ♥ Eheti (vagyis nem mert késtem...) dalunk ismét Binky választása volt, nem más mint az iKON - Worldwide című dala. Hát nekem ezt sikerült róla összehoznom...

Jó olvasást!

Kétszemélyes sportautónk apró lámpája világította be az előttünk elterülő autópálya végeláthatatlan felszínét. Rajtunk kívül csak egy-két eltévedtnek tűnő jármű foglalta el a sávokat, feltűntek egy-két másodpercre, majd ahogy jöttek úgy vesztek mögöttünk a semmibe. A sebesség elérte a maximumot, ahogy JongUp lába egyre közelebbi kapcsolatba került a pedállal, a fák, bokrok még a sötét, csillagos ég is elhomályosult körülöttünk, a motor búgó hangját elnyomta a hangszórókból érkező zene, amit képtelen lettem volna beazonosítani. Egyedül a szürke aszfalt maradt, a sebesség és mi. Olyan volt, mintha a végtelenségbe száguldottunk volna. Vele minden olyan volt.

Az autópályának lassan a végére értünk, JongUp kissé lassított, épp annyira, hogy mégha csak milliméterekkel is, de sikeresen előzzön meg minden autót. Las Vegas mindig is nyüzsgő város volt, ahogy egyre beljebb és beljebb merészkedik az ember pedig még a nyüzsgőn is túltesz. Óvatosan és körültekintően kellene vezetni ilyen helyeken, de Ő más volt. Féltem-e? Nem mondanám. Élet és halál között lebegtünk, mégis mintha a nyugalommal táncoltam volna. Az első pár alkalommal rettegtem, a lábaim remegtek, ujjaim hegye fehérre változott, ahogy szorítottam a kapaszkodót, olyan merev testtartással ültem az ülésben, akár egy darab fa. Mostanra az impulzus túlságosan ismerős volt ahhoz, hogy így érezzek, az izgalom és a boldogság erősebb volt, mint a végzet közelsége. Olyan nyugodtan ültem akár a királyi család tagjai egy délutáni teázás alkalmával.

Mellette minden ilyen volt. Veszélyes, izgalmas és kockázatos, mégis nyugodt. Hogyha le kellene írnom Moon JongUpot, akkor mindenképp ezt a négy szót használnám és ötödikként kiegészíteném a ravasz jelzővel. Egészen kiskorom óta ismertem őt, tudtam minden rezdülését, majdcsak minden gondolatát, mindent, ami ő volt. Nem csak róla, hanem mindenki másról is; a szomszédság postásáról, a kisbolt tulajdonosáról, a bankárról az utca végi bankban, a legnagyobb sztárokról a tévében, mindenkiről, akit csak megláttam. De ő volt az egyetlen, aki értékelt, aki nem a különcöt látta bennem, hanem a lehetőséget. Kisebb koromban nem fogtam fel, hogy igazából csak egy eszköz vagyok számára, utána szimplán nem érdekelt, később pedig már nem csak egy kellék voltam, amit elővehetett a fiókból, amikor szükségét érezte. Ha pedig mégis így lenne, az se zavarna mindamellett a kaland mellett, amit neki köszönhetek. Tokió, London, Shanghai, Los Angeles, Párizs, ezek a városok csak a töredékei mindannak, amit már meghódítottunk. Most pedig itt vagyunk Las Vegas szívében, készen állva egy újabb sikeres akcióra.

JongUp végleg rálépett a fékre, ahogy megérkeztünk a Binion's casino főbejárata elé, ezzel végleg a jelenbe kényszerítve. A luxusautó ajtaja kitárult, én pedig próbáltam a legkecsesebb mozdulat sorral kiszállni a már túlságosan is alacsonyan ülő járműből. Combom tetejéig kivágott vérvörös selyem ruhám eléggé rakoncátlan volt, de ezúttal túljártam az eszén így fogkrém reklámokat is megszégyenítő mosollyal szálltam ki. JongUp megjelent mellettem, a kocsikulcsot átadta a legközelebb levő dolgozónak, ezt követően  pedig megszabadult vörös zakójától, amit pár pillanattal később csupán spagetti pánttal takart, szinte mezítelen vállamra terített.

- Elölről is takarni kellene valamivel, túl nagy az a dekoltázs - jegyezte meg piszkálódva.

- Azért a fekete inged maradjon rajtad - csíptem ujjaim közé az említett ruhadarab anyagát, miközben ő karomba fűzte sajátját.

- Mindenképp - értett egyet JongUp, majd egészen közel hajolt az arcomhoz. A lélegzete a bőröm csiklandozta, mintha egy tollat húztak volna végig a gerincem mentén, a libabőr méginkább előjött, ahogy ismét megszólalt: - Legalábbis, amíg itt vagyunk.

Enyhén szexuális celzású kis mondatát elengedtem a fülem mellett - ez most nem a rakoncátlankodás ideje volt. Megindultunk a kaszinó belsejébe, ahogy egyre beljebb értünk, már nem csak mi voltunk a világon és már nem is azon a világon voltunk, amit mindenki ismert. Az arany bevonatú tartóoszlopok vésett virágmintával voltak felöltöztetve, mindenhol a sötét színek domináltak, amit a gépek változatos fényáradata tett élettel telivé, néhány teremben mintás szőnyeget fektettek le, de még így is minden egyensúlyban volt.

Számomra a kaszinók mindigis egy elzárt univerzumot jelentettek, ahol végre önmagam lehettem anélkül, hogy bármilyen negatív érzés is társult volna hozzá. Amint átlépem az arany szegéllyel ellátott padlózatot egy-egy kaszinóba menet a vérem azonnal felpezsdül, igazán élőnek érzem magam. Ahogy megállok az óriási tükrök előtt - amik egy átlagos napon gúnyolódva néznének vissza rám -, önmagamat látom. Egy olyan vonzó, igazi én áll velem szemben, aki magabiztos, tudja merre tart az életben, akinek a lábai előtt hever az egész világ.

JongUp ujjai kissé derekamba mélyedtek, ahogy próbált a bal irányba terelni, én pedig kecsesen, nem elesve próbáltam sietős lépteit követni a sejtető nagyterem felé, a változatos emberkavalkád közepette. Lassan elértük a leghátsó poker asztalt a legnagyobb téteket megtevő ellenfelekkel együtt. Nekünk mégsem volt okunk a félelemre, bárki ülhetett volna az asztalnál, a végeredmény, akkor is ugyan az lett volna; győzelem.

Minden úriember mögött ott állt egy nő, barátnő, prostituált vagy épp tettestárs, akárcsak jómagam. De egyik sem érhetett még csak a sarkamba sem. A lapok kiosztása megkezdodott, a képességem átvette az irányítást, teljes erőre kapott, többé senki sem rejtegethetett előlem semmit. Amit csináltam nem gondolatolvasás volt, legalábbis nem annak nevezném, egyszerűen ránézek valaki arcára és mintha egy filmet veszítenének le előttem felirattal. Mindent látok. Hogy ki miket élt át, hogy abban a bizonyos pillanatban mit él át, mi jár a fejében és mi lesz a következő lépése. Olyan érzés, mintha egész életük során és még a meg nem történt egy percben velük lennék, pont mint az árnyékuk.

JongUp egy eszméletlen játékos, túlságosan is tehetséges ahhoz, hogy leragadjon pár pitiáner asztal mellett, néhány dolcsiért szórakozó, piás aljanéppel. Én csak a mentőöv vagyok számára, hagyom, hogy sodródjon az áramlattal, hogy ússzon egy kicsit, amikor pedig már kezd vizet nyelni én a megmentésére sietek. De soha sem előbb, hiszen sokszor a segítségem nélkül is győzelmet arat. Szükség esetére megvannak a saját kis jeleink, apró, titkos érintéseink, amit soha senki sem ismer, amire senki sem gyanakodik, mégis mindegyik valamilyen jelentéssel bír.

Ez a menet is a szokásos rutinnal indult, csak az ellenfelek és a környezet volt más. Élénken él bennem a pillanat, amikor JongUp első alkalommal mutatta meg számomra a játékot, tizenhárom voltam, ő pedig tizenkilenc, valahol még ő is gyerek volt, a ridegnek tűnő felszín alatt legalábbis az volt. Nagyon sokáig nem értettem, hiszen túlságosan elvoltam foglalva vele és hogy miken ment keresztül. Utálta amikor az életében “vájkáltam”, viszont én túlságosan is szerettem ahhoz, hogy ne tegyem. Mindenesetre egy idő után egyre jobban megértettem a szabályokat és egyre jobban élveztem, ettől függetlenül én sohasem vettem aktívan részt a játékokban, csak hátulról segítettem őt. De ez így volt rendjén.

A kártyák érték a kezeket, az asztalt, egymást, a zsetonok repültek és csörögtek, ahogy egyre több landolt az asztal közepén. A tét emelkedett, a játékosokon pedig egyre jobban úrrá lett az aggodalom és az idegesség. Mi sohasem izgultunk, vagy stresszeltünk a játékok közben, számunkra ez túlságosan is egyszerű volt ahhoz, hogy ilyesfajta érzéseket váltson ki belőlünk. Nem volt más végkifejlett csak a nyerés.

Az utolsó körben voltunk, JongUpnak már a zsebében volt a győzelem. A zseton forgott az ujjai között, miközben a megerősítést várta tőlem. Arcához hajoltam, majd egy szerencse puszival jutalmaztam őt.

- All-in - Markába zárta a nemrég még pörgő zsetont, majd az összeset ami katonás rendben előtte tornyosult az asztal közepe felé tolta.

A kettővel mellettünk lévő férfi óriási mosollyal az arcán felállt a székéből és kiterítette a lapjait. Színsora volt, amivel én teljes mértékben tisztában voltam, viszont ő azzal nem, hogy JongUp milyen lapokat birtokol. Már nyúlt volna a zseton tenger felé, amikor JongUp is felfedte lapjai mivoltját egy öntelt félmosollyal az arcán. A Royal Flös megnyerte nekünk a játszmát, így boldogan öleltük magunkhoz a felfoghatatlan mennyiségű zsetont.

Beváltottuk a nyereményünk, ami az eddigi legtöbbnek bizonyult mind közül. Volt okunk az ünneplésre, hiszen csak ebből a nyereményből ellehettünk volna egész életünkben, de ez egyikünknek sem állt szándékában. Szerettünk utazni, szerettük a kaszinókat, a fényűzést, az új nyeremény illatát, de főként azt, hogy együtt csinálhattuk.

- És most? - fordultam JongUp felé a kocsiban ülve. - Mi a következő állomás?

- Azt hiszem itt az ideje, hogy megszabaduljak az ingemtől - jelentette be vággyal teli hangon, majd felém hajolt és mély érzéki csókba invitált.

Ez volt a legjobb az egészben. Nem a pénz, nem az új városok vagy az új kaszinók, nem is a táj, ami minden egyes repülés alkalmával valami újjal kecsegtetett… Egyik sem ért fel azzal, amit ez a férfi nyújtott számomra. Nélküle minden értelmét vesztené.

Még az a huszonhárommillió dollár is az ölemben.

C'est d'aimer et d'être aimé - TaeTen

Sziasztok^^ 

Huh, most a google tényleg a spanom volt, remélem hogy minden érthető, mert hát nem akartalak ilyen dolgokkal untatni titeket, de mindenféleképpen szerettem volna bele rakni egy ilyen részt. 

Nemrég volt egy dorama, ami ugyanígy Franciaországban játszódott, és annyira magával ragadott az egész légkör, hogy meg szerettem volna próbálni én is. Remélem, hogy legalább egy kis töredék "francia" érződik rajta, már akkor nagyon boldog leszek. 

A zenét ezúttal Binky választotta, ami az iKON - Worldwide-ja lett.  Király kis zene, de most a saját szabályaimat megszegve mégsem ezt ajánlom zenei aláfestőnek, hanem valami sokkal franciásabbat, a hangulat miatt (bocsi Bia). Bár nem hiszem hogy van olyan ember aki elindítja az ajánlott zenéket, dehát hátha XD 

Ajánlott zene: La Vie en Rose

Fullasztó nyári levegő lengte körbe a busz belsejét, mégis örömmámorban úsztam, hogy végre itt lehetek Párizsban azzal az emberrel, akit mindennél jobban szeretek. Kora délután lehetett, az idegenvezető felállva, mindenkire gondosan figyelve vezényelte le a francia érdekességekről szóló beszédét. Kedves srác volt, és a lelkünkre kötötte, hogy nyugodtan szólítsuk Youngho-nak. Nem voltunk sokan, négy páros volt velünk együtt, és nagyon pozitívan csalódtam, hogy senkit sem zavart a mi, mások számára meglepő párosunk. Igazából csupa döbbenetes dolgot mondott, viszont csak Ten meleg, simogató tenyerére tudtam összpontosítani. Bizsergető érzés volt megtapasztalni, hogy milyen hatással van rám egy érintése. Persze próbáltam úgy csinálni mintha figyelnék, azonban az idegenvezető is észrevette, hogy csak felületesen vonzottak szavai. Az eszem a francia nevezetességek tengerébe mártózott, a szívem pedig Tenben merült el. Csalódott voltam, amikor elhúzta kezét, azonban amikor meghallottam csilingelő hangját ráeszméltem, hogy megérkeztünk az első megállóhoz. Leszálltunk a buszról, az idegenvezető pedig amint mindenki leért, elkezdett beszélni a Diadalívről. Teljesen magával ragadott a látvány. Néhány másodpercre be is csuktam a szemem, és engedtem, hogy elnyeljenek az érzelmek. Olyan idilli pillanat volt. Beszívni a levegőt Franciaországban egyenlő volt valami földöntúli dologgal. Még szerencse, hogy Ten végig húzott magával, képes lettem volna csak úgy ott megállni és megcsodálni mindent, de Ő lelkesebb volt ennél. Imádtam benne ezt a gyermeki jókedvet.

- Az egyszerű kialakítású, de méltóságát méreteivel hangsúlyozó műemlék ötlete I. Napóleon császár fejéből pattant ki, hogy méltó emléket állítson a Grande Armée, a francia hadsereg dicsőségének.

Tenre siklott a tekintetem, aki ámulatba ejtően nézett fel erre a robusztus csodára. Hihetetlen volt, hogy itt voltunk Párizsban, de én mégiscsak csak őt tudtam bámulni.

- Az építkezés 1806-ban vette kezdetét, és mivel még javában készült a császár bukásának idején, számos alakításon átesve, végül 1836-ban fejeződött be.

Fogalmam sem volt róla, hogy mit mondott Youngho, viszont elkezdtem végre az elém táruló csodálatos látvánnyal is foglalkozni.

- A Diadalív jól szemlélteti Napóleon győztes háborúi, hadjáratai, valamint a sikereket és dicsőséget kivívó katonák előtti tisztelgést, hiszen oldalára százhetvennégy helyszín, valamint hatszázhatvan tábornok neve van felvésve. Igazából többet nem is mondanék, körbe lehet nézni nyugodtan, húsz perc múlva itt találkozunk.

Mindenki elmosolyodott, majd szétváltunk. Ten megint a kezemért nyúlt, és pajkossággal az arcán húzott egyre inkább közelebb a Diadalívhez. A keze olyan lehengerlően puha volt, mintha a tengerparton sétáltam volna, belemerítve a kezem a finom homokba.

- Gyere, csináljunk egy képet!

A kitörő lelkesedése ragályos volt, így hát száz meg egy kép után úgy döntött, hogy most már elég lesz ennyi, csinálhatunk rólam is egy fotót.

Youngho betartva az ígéretét húsz perc elteltével várt minket a megbeszélt helyen, majd indultunk is a következő helyszínre. Azt mondta, hogy itt tovább maradunk, aztán már csak a vacsora és vásárlás marad a mai napra. Ezt követően a busz végre megállt, leírhatatlan új érzes lett rajtam úrrá. Ten kedvenc helye. És én mindenféleképp el akartam ide hozni. Ismét leszálltunk, és mindketten éreztük; minden egyes lépéssel beljebb kerültünk ahhoz, hogy egy mérföldkőhöz jussunk.

- Az 1789. évi forradalom századik évfordulójára tervezett világkiállítás tervezői a kor elképzeléseivel összhangban valami monumentális megvalósítására törekedtek, mely méltán dicsőítheti Franciaország nagyságát. Akkoriban a korszak építészei egy „ezer lábnál magasabb” torony megvalósításán fáradoztak Washingtontól Párizsig, de ez egy álom maradt.

Vajon Ten mikor lett ilyen gyönyörű? Olyan érzésem volt vele kapcsolatban, mintha ő lenne a Nap, én pedig a Föld; állandóan keringtem körülötte, megállás nélkül.

- A torony építése 1887 elején kezdődött meg a Mars-mezőn, és a tiltakozások ellenére havonta mintegy tizenkét méterrel lett magasabb.

Imádtam ezt az érzést, hogy boldoggá tehettem.

- Végül a határidő betartásával, 1889 tavaszán elkészült a torony. Megérte, ugye? Gyönyörű szép lett, és annyi szerelem kezdődött itt, vagy még erősebb lett. A párok nagyon szeretnek itt közös képet csinálni. Úgy tartják, hogyha itt készítenek közös fotót, akkor örökre együtt maradnak. Esetleg kérdésetek van? – kérdezte kíváncsian, mi pedig egyöntetűen nemleges választ adtunk.  - Nos, akkor találkozzunk itt, mondjuk... két óra múlva, az bőven elég lesz ezen a fantasztikus helyen. Jó szórakozást!

Több sem kellett, Ten azonnal húzni kezdett, hogy megörökítsük magunkat a ragyogó Eiffel-toronnyal. Minden egyes pillanatot szeretett volna megörökíteni, mert úgy tartotta, hogy a világ egy könyv, és aki nem utazik, az csak egyetlen lapját olvassa el.

- Jó lett? Jól nézek ki? Tudod, hogy nem tudok normális fejet vágni a képeken – mondtam őszintén letörve, de ő csak somolygott magában.

- Hyung, ugye tisztában vagy vele, hogy borzasztó helyes vagy? De azért csináljunk még egyet, a biztonság kedvéért.

Ez a város valóban csodálatos volt. Olyan hangulatot idézett elő a szívemben, amit már régóta nem éreztem. Képes lettem volna életem hátralévő éveit itt tölteni, szerelmesen és boldogan. Lágy szellő simogatott, a távolban pedig halk harmónika-dallam itta bele magát a francia levegőbe. Varázslatos. Leültünk egy padra, Ten azonnal elővette a kis noteszét, miközben a vállamra hajtotta a fejét.

- Franciaország; pipa! Legközelebb hova menjünk? Spanyolország mondjuk? Vagy Dél-Amerika?

- Menjünk el mindkét helyre – homlokon csókoltam, majd a noteszt kezdtem örömittasan olvasni.

Ten minden egyes helyhez írt valami beszámolót, leírta a számára legszebb pillanatokat. Már a tudat boldoggá tett, hogy ezt mind velem éli át. Körülbelül két éve kezdtük el járni a világ különböző pontjait, mindkettőnk régi vágya volt ezt.

- Legközelebb is legyen idegenvezetőnk, Youngho nagyon érdekes dolgokat mondott Párizsról.

- Te tudtál rá figyelni? – kérdeztem bolondozva, mire ő a mai nap folyamán először komolyan rám nézett. Ilyenkor félelmetes volt.

- Lee Taeyong, te mégis mit csináltál egész idő alatt?

- Hmm... valami más kötötte le a figyelmem – mondtam teljesen őszintén, mire ő elérzékenyülve újra  közel simult hozzám, én pedig boldogan olvadtam vele eggyé.

- Terveztél valamit estére?

- Semmi különöset, van itt egy étterem, amit ki szeretnék próbálni. Aztán majd valamit kitalálunk.

- Nos, azt hittem ma este valami sokkal franciásabbat fogunk csinálni... – morcos hangon válaszolt, én pedig nem bírtam tovább, elnevettem magam. El sem hittem, hogy ezt pont Ten mondta nekem.

- Ó, ha te azt tudnád!