Letters to Sooyeon - Jongin

Sziasztook!:3

Huh, ez a hét nehezebb volt, mint gondoltam, ez látszik is a történeten. De amint elképzeltem mit fogok írni, azonnal Jongin ugrott be. 

Nagyon csípem ezt a zenét, most mégis kifogott rajtam. Igazából mindig azzal a zenével a legnehezebb írni, amit én választok XD Ez a zene pedig Drake Hotline Blingje. 

De itt van, és megígérem Jongin-ah, hogy legközelebb valami sokkal szebbet írok veled ♥ 

Szokásos esti program? ^-^

Jött a rövid üzenet Jongintól, ami lehető legfurább érzéseket váltotta ki belőlem. Egyszerre voltam izgatott és csalódott, az pedig kicsit sem tett jót a lelki világomnak, hogy  már több napja itthon volt, mégis csak most jutottam eszébe. Nem válaszoltam, nem akartam meggondolatlanul, pillanatnyi dühtől vezérelve olyat írni, amit talán megbánnék. Maga a tudat, hogy amióta elment egyre népszerűbb lett a lányok körében... felbosszant. És hiába csak barátok voltunk, én mégis féltékeny voltam. Így viszont megint kételyekkel a fejemben, és keserűséggel a szívemben indultam neki a mai napnak - amihez semmi kedvem nem volt. Szerencsére csak pár dolgot kellett beszereznem az egyetemre, aztán útközben még a rutin bevásárlást is megejthettem.

Néhány órával később, sikeresen beszerezve mindent, egy borzasztó sorozat kíséretében nekiláttam a tanulásnak. Nálam ez már amolyan rutinnak számított - egy szörnyű dologgal helyettesítettem a még rosszabbat, így többnyire mindig a tanulásra koncentráltam. Hiába a sok kidolgozott test, ha maga a tartalom semmit sem ér. Ilyenkor mindig hálát mondtam, hogy nem csak jó doramák léteztek. És ha valaha újságíró szeretnék lenni, muszáj keményen tanulnom. Váratlan csengetés szakította félbe a tanulásnak szánt időmet, és már előre sejtettem, hogy ki lehet az. Csak két ember állt hozzám ennyire közel, hogy a kora délutáni kevés szabadidőmben megszakítson. A szívem ütemesen vert, amikor ajtót nyitottam, aztán pedig szinte kiugrott a helyéről, amint megpillantottam Jongin melegséget árasztó mosolyát. A kezében jól felpakolt szatyorral, majd az engedélyem nélkül belépett, én pedig egy hangos sóhaj után becsaptam az ajtót.

- Nahát, semmit nem változtál. Ugyanolyan rendetlen vagy, mint voltál - mondta miközben körülnézett, utána pedig letette a szatyrot az asztalra, majd leült a szokásos helyére. Annak a kanapénak nagyon sok mindent köszönhetek. De amit a legjobban szerettem, hogy mindig szorosan mellettem ült ilyenkor, érezhettem a teste közelségét. De most úgy döntöttem, hogy a belőlem áradó düh csak még rosszabbat tenne a már így is kellemetlen helyzetnek.

- Te sem változtál semmit. Ugyanolyan kötekedős vagy, mint voltál.

- Egyébként új telefonod van? Írtam sms-t is, de nem válaszoltál.

- Nem új, csak most túl sok tanulnivalóm van, így nem volt időm megnézni - füllentettem, majd jéghideg tekintettel ültem le egy székre, így nagyon távol kerülve Jongintól.

- Ó. Sajnálom, hogy ilyenkor zavarlak. Tudom, hogy utálod, ha tanulás közben elvonja valami a figyelmed.

- Na és... mit hoztál? - hoztam fel egy új témát, mielőtt még nyakig elmerültünk volna a kellemetlenség tengerében.

- Sör és csirke. Csak a szokásos. Akartam egy napot, mint a régi szép időkben, amikor minden éjjel ez volt a programunk.

Mielőtt feleszméltem volna, a sört iszogatva figyeltem minden szavát, valósággal beszippantott. Mesélt a táncról, hogy milyen kint élni Amerikában, hogy mennyire hiányzik neki az a bizonyos "otthon", vagy éppen a szülei. Sajnáltam, hogy ilyen messzire kellett ahhoz mennie hogy úgy érezze, csak így tud befutni egy csodálatos karriert. Bár tény, nem ismertem Jongintól jobb táncost.

- És itthon mi a helyzet?

- Unalmas minden, mint általában. Még mindig utálok tanulni, de remélhetőleg ezzel az évvel vége a szenvedéseimnek - mondtam reménykedve, majd egyet kortyolva a sörből Jonginra néztem. - Nem gondoltál még arra, hogy visszaköltözöl?

- És te arra, hogy kijössz Amerikába? - válasz helyett kérdés érkezett, nekem pedig káosz a fejemben.

- Nem, igazából nem tudom... Megfordult a fejemben, de túl gyáva lennék megtenni az első lépést.

- Ó... pontosan tudom, mire gondolsz.

- Nem, szerintem fogalmad sincs róla.

- Én igazából írtam neked. Minden nap. Tudom, hogy dühös vagy rám, és azért nem válaszoltál az üzenetemre, de nagyon nehéz volt megtenni ezt a lépést. Ott kint attól féltem, hogyha írnék, akkor visszarohannék hozzád. Most pedig attól féltem, hogy mi van, ha már túl késő...

Egy pillanatra még levegőt is elfelejtettem venni, nem értettem a miérteket, a szívem pedig belül tombolt, mintha vihar keletkezne benne. Folyamatosan őt bámultam, szinte jéggé dermedve.

- Az első ilyet akkor írtam meg, amikor túl gyáva voltam elküldeni neked sms-ben, vagy felhívni. Ezért hogy megmaradjon, levélre írtam. Mert mindenképp meg akartam mutatni neked - mondta kissé remegő hangon, most nem az a magabiztos Kim Jongin állt előttem, ahogy én megismertem. Átnyújtotta a levelet, végig tartva velem a szemkontaktust.

Na jó, ez nehezebb mint gondoltam.

Sooyeon, hogy vagy mostanában? Tudom, nagyon régen nem beszéltünk már, hiányzik a hangod, meg a késő esti sörözéseink.

De látod, még ahhoz is gyáva vagyok, hogy felhívjalak. Félek, hogy mindent eldobva meg sem állnék az ajtódig.

Egyébként nagyon érdekesek itt az emberek. Tényleg ez a legjobb szó rájuk. Néha leülök egy padra, és azt figyelem, hogy milyenek. Egyetlen érzés nelkül az arcukon csinálják végig a napot, kedvtelenül. Én is ilyen lennék? Úgy gondolom, igen.

Amióta itt vagyok, minden olyan más, nem látom színesben a világot. Aztán rájöttem, hogy az emberek mindenhol ilyenek. És csak úgy láthatják újra a színeket, ha megtalálják a boldogságot.

- Jongin...

Képtelen voltam többet mondani. Egy váratlan érzés kerített hatalmába, ami tornádóként lett egyre nagyobb, mindent hatalma alá kerítve.

- Minden nap írtam neked egy ilyen levelet. Nem telt el úgy nap, hogy ne gondoljak rád. És a  többi levelet is elolvashatod... Ha eljössz velem Amerikába - mondta határozottan, de én továbbra sem tudtam megszólalni, ezért folytatta. - Nem kell most válaszolnod, gondold át alaposan. Van egy ismerősöm, ő felvenne egy laphoz újságírónak, nagyon megbízom benne. Mindennap el fogok jönni, amíg csak kell. Sajnálom, hogy nem tettem meg hamarabb.

- És most úgy gondolod, hogy ezzel mindent rendbe hoztál? Egy évig csak úgy tudtam rólad bármit is, hogy a haverjaidat kérdezgettem mi történik veled, Taemin szerintem már rendesen utál emiatt. És akkor most azt mondod, hogy kedvelsz, meg hogy menjek veled Amerikába? Ez neked ilyen egyszerű?

- Tudtam, hogy neked ez nehéz. De ez egy jó lehetőség neked is. Kettőnknek meg pláne. Tényleg el fogok jönni minden nap, amíg csak kell. De addig is...

Lassan hajolt hozzám egészen közel, a szemeivel folyamatosan kémlelve az engedélyemet, de én már abban a pillanatban megadtam neki, amint elkezdett közeledni. Haragudtam még rá, de a közelsége elnyomott minden dühöt bennem. Olyan régóta vágytam már erre a pillanatra. Gyengéden elmosolyodott, azután pedig lassan érintette ajkait az enyémhez. Ez az érzés... Pont olyan, ahogyan elképzeltem. Finom és puha, a szívem pedig folyamatosan tombolt, miközben visszacsókoltam. Harmatgyenge érintései belesimultak a testembe, miközben a nyakát átkarolva mélyítettem el a csókunkat. A szívem legmélyén már tudtam a választ, de azt hiszem, Kim Jongin megérdemelne még néhány álmatlan éjszakát miattam.

Légy újra önmagad [JunHwan]

Sziasztok!

A héten Vling Vling zenéje következik, ami a Drake - Hotline Bling. Fluffot kellett írnom és megvolt adva nekem 5-5 szó Binky-től és tőle, mert kettővel ezelőtt elkéstem a One Shot-ommal. A szavaim ezek voltak: város, hírnév, pezsgő, késő, stressz, golyóálló, kutya, sültkrumpli, Beethoven, bögre. Hát ez sikerült belőle... Nem tudom mennyire számít fluffnak, de egyértelműen nem angst xD Jövőhéttől remélhetőleg értékelhetőbb dolgokat fogok írni.

Jó olvasást!

Ne... Ne... Miért már megint... Kérlek legyen álom. Ugyanazok a gondolatok támadták meg fáradt elmém, ahogy telefonom véget nem érő ricsaja félálomba kergetett. Csak egy valaki lehetett az ebben az órában és csak egy valamit akarhatott. Hezitálásom mintha örökké tartott volna, ahogy  többszöri alkalommal is újra rázendített a kis készülék. Mindig is kitartó volt - gondoltam, miközben komótos mozgással válaszoltam a hívásra. Hogyha ő telefonált sosem volt késő válaszolni, hiszen naphosszat fenn tudta volna tartani a tárcsázást.
- Koo JunHoe... - nyögtem, ő pedig még nálam is szenvedőbb hangon válaszolt.
- KIM JINHWAN! - Még ordított is. Régen kihozott a sodromból, felzaklatott, elért a stressz, mostanra már golyóálló lettem, és akármilyen tüzet nyitott rám az csak lepattant rólam. - Gyere vissza - sírta a telefonba, nekem pedig ezredik alkalommal is megszakadt a szívem.
Ismét részeg volt, ismét szüksége volt rám, a szerelmemre, arra hogy ott legyek és átöleljem.
- Visszamegyek. - Ígértem neki.

Rengeteg ilyen hívásunk volt, amióta elköltöztem, de ez mégis merőben eltért a többitől; nem csak a sokadik, egyben a legutolsó is lett. Megígértem neki, ígyhát ott voltam, Incshon repülőterén lépkedtem, mögöttem az óriási bőröndömmel, készen állva arra, hogy újra a karjaimba zárjam őt.  Itt volt az ideje, hogy Koo JunHoe visszatérjen önmagához, és hogy én visszatérjek Koo JunHoe-hez.
Mióta elköltöztem minden alkalommal amikor éjszaka csörgött a telefonom, tudtam csak ő lehet az. Teljesen kifordult magából, a városban hírnevet szerzett magának, ahogy a pezsgővel és az ismeretlen nőkkel egyre közelebbi barátságba került, úgy keringtek róla a mocskosabbnál mocskosabb történetek. Annyira elszaladt vele a ló, hogy a nemi identitása körül forgó balhét - miszerint biszex, és nemrég még egy másik férfival tartott fent egy komoly kapcsolatot -, már mindenki elfelejtette.
Mindezek ellenére én még mindig szerettem. Még mindig szerelmes voltam. Tudtam, biztos voltam benne, hogy az a férfi, akit én megismertem, akivel éveket töltöttem el, akinek odaajándékoztam a szívemet még mindig ott van. Csak elő kellett hoznom.  Hiszen annak ellenére, hogy közvetlenül nem én tehettem róla, mégis minden alkalommal sikerült elérnie, hogy hibásnak érezzem magam. De nem csak ezért, egyszerűen nem adhattam fel egy személyt, aki a világot jelentette nekem. Akárcsak a növények a zöld színtestük nélkül, én is elhervadtam volna nélküle.

Átlépve az otthonunk küszöbét Beethoven, a kutyusom fogadott. Pontosabban a kutyusunk, hiszen JunHoe-vel közösen vettük aznap, amikor összeköltöztünk. Nagy testével rám vetette magát, én pedig a szőrébe temettem kezeim és arcom egyaránt. Tudtam, hogy rajta kívül más nem fog a lakásban tartózkodni, így nyugodt mozdulatokkal rendezkedtem be, úgy mintha csak egy pár napra lettem volna távol, nem pedig három hónapra. Életem legnehezebb hónapjaira. A konyhában elővettem néhány jutalom falatkát, úgy éreztem igazságosnak, hogy nem csak nekünk, hanem Beethovennek is kijár egy kis finomság a nehéz idők után. Amilyen vehemensen neki esett a falatoknak azt hihette volna az ember, hogy JunHoe nem jutalmazta meg őt egyszer sem. Én tudtam, hogy ez lehetetlen, JunHoe számára olyan volt ez a kutya, mint egy gyerek, aki a mi szerelmünket jelképezi. Miután megsimogattam a boldogan étkező Beethovent, és a kéz mosást is letudtam, neki álltam a saját édességünk előállításához. Emlékszem, amikor JunHoe először közölte velem, hogy az abszolút kedvence a mekis sültkrumpli fagyival nem hittem a fülemnek. Tényleg így volt, így kénytelen voltam tökéletesre fejleszteni a krumpli és fagyi készítő tudományom, hogy ne kelljen minden alkalommal a gyors-étterembe menni. A fagyi készenlétben állt a fagyasztóban, a bögrék, amikbe később a fagyi kerül már elfoglalták a helyüket, a nyers krumplik pedig katonásan sorakoztak egymás mellett, amikor meghallottam az ajtó nyitódását. Semmilyen hangot nem adtam ki, egyszerűen csak rohantam Beethoven oldalán és próbáltam lekörözni őt. Sikerrel jártam. Ahogy JunHoe a nappali felé fordult az akasztó irányából én már a nyakába is kapaszkodtam. Úgy öleltem, mint még soha azelőtt, ő pedig még erősebben fonta körém izmos karjait. - Ezt az illatot akárhol felismerem - duruzsolta a fülembe, majd egy rövid, de annál jelentőség teljesebb szem kontaktus után végre megcsókolt. A csókja olyan volt, akár az első tavaszi napsütés egy zord, rideg tél után. Mikor a hideg még libabőrössé teszi a tested, miközben egy szál pólóban flangálsz, de az arcodra ragyogó nap melegséggel áraszt el, betölti az egész világod, és nem számít, hogy máshol a hideg ráz, sőt kellemes. JunHoe volt számomra a napsütés, ami mindig elűzte a gondjaim, megoldani nem sikerült neki minden alkalommal, de akkor is rám ragyogott és elűzte őket egy időre. - Még az a szerencséd - pihegtem, ezúttal pedig én tapasztottam le ajkait az enyémekkel.

Már nem fáj

    

    Keserű mosollyal az arcomon tekintettem le a szekrényemen rezgő telefonomra, aminek a kijelzőjén a név már elmondhatatlanul hosszú idő óta nem bukkant fel. Ha előbb hív, csak pár hónappal előbb szánja el magát a dologra, ugyan sajgó szívvel, némi kétellyel és hevesen száguldozó gondolatokkal, de habozás nélkül a zöld gomb felé húztam volna az ujjam. Most pedig már elült viharral a lelkemben hagytam, hadd rezegjen, mintha nem lett volna több csupán egy hattérzaj, ami beleolvadt a környezetbe.

            Lapoztam a kedvenc könyvemben, már észre sem véve a kitartóan újra és újra rezgő hangot. Hozzászoktam, akárcsak ahhoz is, hogy folyton hiányolnom kelljen. Lassú folyamat volt, viszont annál alaposabb; minden egyes alkalommal könnyebb lett felszárítani a könnyeimet utánad, a szívem már nem fájt, nem sóvárgott utánad, egyszerűen csak az üresség maradt hátra, ami maga alá temette az érzéseket, amiket te hagytál itt nekem.

            Lassan a könyv végére értem, és már azt sem lettem volna képes megmondani, hogy a telefonom ostromlása abba maradt-e, túl lusta voltam megnézni, pedig nem igényelt volna nagy megerőltetést, csupán csak egy picike mozdulatot, egyetlen egy fejfordítást, hogy rápillanthassak a készülékre. Mégis, kényelmes volt a lustaságba feledkezni és élvezni a már számtalanszor elolvasott, azonban még mindig valami újat nyújtó sorokat. Kívülről tudtam már őket, ismerős barátként ragadtak velem, ahogyan a szavak is, amikkel átgázolt rajtam az egyetlen személy, aki a világot jelentette a számomra.

            Lehunytam a szememet. Nem, ezek már nem találhattak fogást rajtam. A harag, amit magukkal hoztak, már elcsitult, és a negatív hatásuk pozitívba fordult át, mintegy emlékeztetőül, hogy miért kellett talpra állnom, hogy miért kellett erősnek maradnom és életemben először pajzsot húznom a szívem köré.

            Talán nevetséges, hogy a szavak, amik egykor összetörtek bennem mindent, most állandó támogatóimmá váltak, és akkor kapaszkodhattam beléjük, amikor csak szükségét éreztem. Segítettek újra felépíteni a váram falát, ám ezúttal sokkal szilárdabban és a határokat bentebb húzva, mint valaha.

            Hangos csipogás jelezte, hogy üzenetem érkezett.

Vacsora nálam?

            Mosolyogva írtam vissza az elmúlt hónapokban szinte testvéremmé vált fiúnak. Nem tudom, hogy milyen jót követhettem el, hogy valaki ennyire csodálatos embert érdemeltem, aki önzetlenül, a saját bajait félretéve illesztette újra össze a széttöredezett darabkáimat, amiket gyengéd gondoskodással szedett fel egyenként a padlóról.

            Miközben a válaszomat pötyögtem vissza, újabb üzenet villant fel a képernyőmön. Egy pillanatra megtorpantam a lépcsőn. Arról végképp nem volt fogalmam, hogy mi rosszat követtem el bárki ellen, hogy elvegye tőlem azt az embert, aki a legtöbbet jelentette a számomra.

            Folytattam az utamat az ajtóig, mintha az a pár sor meg sem jelent volna. Lenémítottam az összes értesítést, mielőtt még a sálamat feltettem volna. Eddig nem értettem, hogy hogyan lehet valaki ennyire kegyetlen, de mostanra már fordult a kocka, és egyszerűen túl jó lettem a búcsúzásokban.

Kérlek, vedd fel a telefont.

Legalább egyszer válaszolj nekem, hadd magyarázzak meg mindent.

Tudom, hogy elszúrtam, de hadd hozzam helyre a dolgokat.

Húgi, ne tedd ezt velem. Hiányzol.

Anya is sajnálja.

           

Mégegyszer, utoljára [Kim MyungSoo]

Sziasztok!

A héten én választottam a zenét, ami nem más mint; Sam Smith - Too Good At Goodbyes. Ez egy gyönyörű zene, hihetetlen érzelmekkel, úgyhogy nem valószínű, hogy sikerült olyan One Shot-ot összehoznom, ami felér ezzel a dallal. De ezt döntse el mindenki saját maga.

Jó olvasást!

A nappalimban vagyunk. A kanapén ülök, az óriási ablakon tekintek kifelé, de legszívesebben vennék egy nagy lendületet és kiugranék rajta, csak hogy megmeneküljek a szituációtól. Te felettem állsz és vársz, vársz arra, hogy belekezdjek, hogy a szám mozogjon, hogy hangokat adjak ki. Vársz a csodára.

Megnyílni valaki másnak. Olyan egyszerűen hangzik, mégis hihetetlenül nehéz, pont annyira, mint megszabadulni a futóhomokból. Ha megnyílsz valakinek, akkor már nincs menekvés, az a személy egyszerűen elnyel, te pedig lelkileg elmerülsz benne. Hiszen tudni fogja a legféltettebb titkaid is, akármi történik ismét hozzá akarsz majd fordulni, mindent elakarsz majd mondani neki, olyan dolgokat is, amiket még saját magadnak sem vallanál be. Vajon mindenki másnak is ennyire nehéz, vagy csak én vagyok ennyire elcseszett és igazából úgy megy, mint a karika csapás?

Akár egy óriási hinta a szakadék felett. Rábízod magad, mindenféle kétely nélkül ráülsz, élvezed, egyre jobban belemerülsz, azt hiszed biztonságos, azt hiszed, hogy semmi baj nem lesz, hiszen a hinta örökké ott lesz alattad. Egy idő után a kötelek elkezdenek gyengülni, de te nem veszed észre és továbbra is hintázol, mintha minden olyan lenne, mint az elején, egyébként is, már túl régóta csinálod ahhoz, hogy bármi baj történjen, hiszen ismered a hintád. Aztán a kötél egyszercsak elszakad, te pedig zuhanni kezdesz, a hintád nem kap el, egyszerűen meghalsz. Mindegy mennyire ismersz valakit, mennyi ideje van melletted, mint bizalmas, mint lelki társ, sose tudhatod mikor engedi el a kezed és fordít neked hátat, ezzel hagyva hogy a mélybe zuhanj. Megéri?

Azt gondolná az ember, hogy idióta vagyok, egy bolond, aki fél, mert új ebben, hogy még soha senkinek nem nyíltam meg ezelőtt. Ez nem igaz. Elégszer megtettem már, elég alkalommal ahhoz, hogy tudjam, minden hinta ugyanolyan; nem éri meg felülni rájuk. Te is ilyen vagy. Akárhányszor, ahogy az arcod felrémlik előttem rögtön a hintát látom, majd a hátadat, ahogy kisétálsz. Miért érzem úgy, hogy a hátad felismerném több millió ember között is, de téged, az arcodat viszont már nem?

Ismét itt állsz előttem, az arcodat felém mutatva, a szemekkel, amik azt üzenik, hogy megbízhatok benned, hogy neked elmondhatom. Elakarom mondani, de tudom, hogy nemsokára ismét hátat fordítasz és kisétálsz.

- MyungSoo-yah… Miért hívtál? Itt vagyok, mondd, ne csak nézz magad elé, mint egy bábu. Mindig ezt teszed - A hangod aggódó, egy cseppnyi szemrehányással vegyülve. Hogyan mondhatnék így bármit is?

Fontos vagy nekem, a legfontosabb, mégse engedlek közel, mert tudom, hogy hosszú távon fájni fog. Ezért soha nem engedem magam túl közel hozzád, akkor sem ha én jelentem is számodra a legtöbbet, hiszen ha az elején meg is könnyebbülök, később, amikor a bajban magamra hagysz az örökké fájni fog.

Tudom, hogy nemsokára megelégeled azt, hogy nem mondok semmit. Mindig ez történik. Én idehívlak az otthonomba, miközben te szörnyen elfoglalt vagy - legalábbis állításod szerint -, te idejössz, ez pedig hihetetlenül jól esik nekem. Mindez addig tart, amíg fel nem teszed ezt a kérdést, majd türelmetlenül kisétálsz az ajtón.

Nem számít. Erős vagyok. Minden alkalommal egyre kevesebbet sírok, a könnyeim pedig egyre gyorsabban tűnnek a semmibe. Minden alkalommal, amikor kisétálsz egyre kevésbé szeretlek…

- Itt fogsz hagyni? - kérdezem halkan, hiszen tudom mi a válasz, az igazi válasz.

- Ha továbbra is hallgatsz, kénytelen leszek. Nem értem, annyira rideg vagy ilyenkor. Miért, MyungSoo? Beszélj hozzám... Kérlek, ne csináld ezt velem - A hangod megbicsaklik, ahogy kezd rádtörni a sírás.

Azt gondolod, hogy szívtelen vagyok, de csak magamat védem. Szeretném mondani, de a szavak cserben hagynak, mint mindig. Itt állsz felettem, percekig, én egyhelyben ülök, ugyanúgy, mint akkor, amikor bejöttél az ajtón.

- S-sajnálom… - nyögöm fájdalmas.

Nem tudok mit tenni, csak te. Te tudnál, bízom benne, hogy tudnál. De nem teszel, soha, nem is fogsz.

- Így nincs esélyünk.

Kimondtad. Egyszer valakinek ki kellett mondania, tudtam, hogy nem nekem, én nem lettem volna képes rá. Te kimondtad. Nem akarok sírni, hogy ne lásd, vagy csak szimplán nincs elég erőm hozzá. Ismét nem mondok semmit. Te még nézel egy darabig, majd a világ leghatalmasabb sóhaját követően hátat fordítasz, és kisétálsz az ajtón.

Nem állítalak meg. Túl jó vagyok a búcsúzásban.