Daehyun
Farkasszemet nézett
az est lámpafénytől homályos szűk utcájában, tekintetét egy pillanatra sem
tévesztve a rá szegezett fegyver csövéről, fejét dacosan egy vonalban tartva; a
félelem legkisebb jele sem rajzolódott ki arcának különböző szegletein. Mindig
is voltak haragosaik, rivális banda tagjai, a rendőrség és még sokan mások,
akik a bukásukat kívánták, ezért cseppet sem lepte meg a sebtében kialakult
helyzet, mondhatni már várta is, hogy mikor kerül valamelyikük újra pácba. Most
szerencsétlenségére felé gördült a Sors kereke, potenciális áldozattá téve őt a
nála jóval magasabb és kétszer akkora férfi szemében.
Nyugodtsága ingerelte a tetovált alakot,
akinek arcvonásai másodpercek alatt torzultak el a végtelenségig, ahogy észlelte
a fiú magabiztosságát. Nem félt. Hát meghibbant ez a ficsúr, hogy semmi
tiszteletet nem mutat az idősebbek felé? A pisztoly hatalma felé? Mert az
könnyen az életét vehette volna, mindössze egy határozott ujjra volt szüksége,
amely a ravasz köré fonódva oldja ki a biztos halált. És a fegyver
szerencsétlenebbik oldalán állónak talán fogalma sem volt arról, hogy a másik
mennyire szerette volna megtenni; a mókáját viszont elrontották.
A szerelő ruhában lévő fiú egyszerűen csak
zsebre dugta a kezeit, és ajkait félmosolyra húzva arra készült, amihez a
legjobban értett: kidumálni magát vészes helyzetekből, amikor is szorult a
hurok a nyaka körül. Vagy éppen lőni készültek rá.
Már éppen szólásra nyitotta a száját, hogy
valamilyen csípős megjegyzéssel hergelje tovább a férfi immár pattanásig
feszült idegeit, amikor váratlan vendégük belerondított a mókába. Halkan és
szinte láthatatlan árnyékként mozgott az éjszaka sűrűjében, előre alaposan
megfontolva minden lépését, akárcsak a sakkban: ha rosszul lépett, leszerelték.
És az élet játékában nem kockáztathatta meg, hogy rosszul dönt, mert annak már
súlyosabb következményei lettek volna, mint egy egyszerű színekből
összeállított táblán.
A hirtelen betolakodó nem tétlenkedett sokáig,
megragadta a tökéletes alkalmat, amikor is a meglepetés erejével képes volt
lesújtani a fegyverrel fenyegetőzőre; noha a kockázat nagyobb volt most, mint
általában, nem vétett hibát. Képzett harcos ügyességével ütötte ki a nála
sokkal termetesebb férfi kezéből a pisztolyt, felkészültségének és fürge
mozgásának köszönhetően legyőzhetetlennek bizonyult a fennálló helyzetben.
A pár perce még öntelten vigyorgó fiú
arcvonásai megváltoztak, ahogy figyelte az ismerős alakot harcba szállni az ő
haragosával. Lenyűgözte a fiatalabb rátermettsége és megingathatatlan
bátorsága, amivel szemben még a pisztolyától megfosztott egyén sem tudott fair
játszmát vívni. Egyetlen egy ütése talált csak célba, az is kis simogatás volt
ahhoz képest, amit a másik művelt vele, dacos volt, így nem adta fel, ügyetlenül
küzdött, amíg végleg ki nem terült a rámért csapásoktól.
Az önelégült mosoly ismét visszacsúszott a
zsebébe süllyesztett kezekkel álló arcára, aki tagadhatatlanul élvezte a
műsort. A legújabb bandatársa zilálva összpontosította figyelmét immár az utálatos
fiú felé, fejébe akaratlanul is beköltözött a gondolat, miszerint inkább
hagynia kellett volna, hogy lelőjék, mi több: segédkezet is nyújthatott volna a
szenvedtetésében. De nem tehette ezt, kénytelen volt megmenteni az életét, még
ha minden porcikája tiltakozott is ellene.
- Eszednél vagy te?! - érkezett a szidás
szinte azonnal, amire a pozícióját már percek óta nem változtató fiú egy
szimpla szemöldökfelhúzással reagált. Nem értette miért jelent meg ilyen
hirtelen a másik, és egyáltalán honnan tudta, hogy hol találja őt. Kereste
egyáltalán? Vagy csak szerencsétlenül erre járt?
Sosem bánt vele finoman. Durva szavak
reppentek a levegőben akárhányszor elvétett valamit, tekintete az óceánt is
befagyasztotta volna akárhányszor a többiek jókedvűen beszélgettek és
befogadták maguk közé a jöttmentet, lekezelő szavai pedig éles tőrként
forogtak, amikor valamilyen véletlen folytán az említett hozzá mert szólni.
Miért mentette meg hát, amikor olyan csúnyán bánt vele? Biztos volt abban, hogy
a másik örömtáncot járt volna lelkesedésében a halálhírére. Vagy talán mégsem…
Ahhoz ő túlságosan jó volt.
- Habár teljesen ura voltam a helyzetnek,
azért köszönöm. De ugye tudod, hogy te viszed el a balhét, és a fiúk is hallani
fognak a kis rejtett ninja képességeidről? - paskolta meg a fiatalabb vállát,
ahogy elhaladt mellette. Hangjában a megszokott a szenvtelenség helyett
kivételes szórakozottság csengett.
A fiúk végül valóban hallottak a dologról, de
a legmeglepőbb mégis az volt, hogy nem az ígért lejáratós formában, hanem a
maga valós hősies történésével, amely megnyitotta a sztori két résztvevője
számára a kiskapukat egymás felé.
Daehyun arcán egy önelégült mosoly kezdett
lassan szétterülni a szoba reggeli félhomályában, ahogy a régi emlékek legszebb
álmából felébredve selymes ujjakat érzett meg a bőrén barangolni. A simogatás
hirtelen abbamaradt, ám nem kellett sokáig a kellemes érzést nélkülöznie,
ugyanis morcos homlokráncolására felbuzdulva a mellette fekvő immár bátrabban
folytatta, amit elkezdett, tudva, hogy a fiú ébren van. Dae csak lehunyt
szemmel élvezte a kivételes bánásmódot, de miután megelégelte, hogy többet nem
kap az arcát és a válla vonalától az egész karját felfedező ujjaktól,
bosszankodását kifejezve kezdte el ajkait - szerinte abszolút édesen -
csücsöríteni. Tettére ugyan elsőre halk kuncogás volt a válasz, viszont
gyerekes követelőzése nem maradt viszonzatlanul: két puha ajak nyomódott az
övére. Kezét azonnal a másik arcára simította, miközben az irányítást átvéve
hallatott halk sóhajt a vékony párnák közé, amelyek készségesen szétnyíltak a
gyengéd ostromlásra.
Daehyun számára a fiatalabb csókja felért egy
teljes érzelmi hullámvasúttal: édesebb volt, mint a tavasszal érő ízletes
cseresznye, a teste beleremegett, mintha hűvös őszi szellő járta volna át
porcikáit, a gyomra bukfencet vetett akárhányszor nyelveik végighúzódtak
egymáson, a szíve pedig maratonra indult a mellkasában. Aztán akárcsak egy
kipukkant buborék, múlt el a mámoros érzés, amint Youngjae elhúzódott az
idősebbtől. Daehyun úgy érezte magát, mint egy nyári záporban álló
szerencsétlen: a bizsergető meleg emlékként a bőrébe véste az édes
pillanatokat, mégis a hirtelen kapott hidegzuhany vette át a domináns szerepet.
A féktelen dobogás habár jórészt visszavett
hevességéből, a gyorsaság még mindig tanúságot adott az idősebb kétségbe
vonhatatlan érzéseiről.
- Mivel érdemeltem ki ezt a bánásmódot? -
mormogta a másik szájára Dae. Szorosan tartotta őt a karjai között, a legkisebb
szándéka sem volt elereszteni.
- Azt, hogy csókot kapsz, amikor kérsz?
- Azt, hogy elhúzódsz, amikor nem kérem -
hangja természetesen morcos lejtéssel csengett, tekintetének bosszús éle pedig
kacagásra késztette Youngjaet.
Szerette, amikor Daehyun ilyen
ellenállhatatlanul aranyosan viselkedett, különösen mivel egyedül ő érdemelte
ki ezt a ritka kegyet. Ugyanakkor Daehyun biztos volt abban, hogy nem hivatalos
párja a ridegebb énjét is ugyanúgy imádta, még ha ezt kivételesen nem
hangoztatta.
- Bocsánat, úgy gondoltam, már kellőképpen
éber vagy - magyarázta vidáman Youngjae. Tagadni sem tudta volna, mennyire
élvezte a helyzetet.
- Mert csak akkor csókolhatsz, ha még nem
vagyok az - horkantotta az idősebb.
- Bevallom, kiváltképp élvezem, amikor én
kelthetlek fel.
- És mi van azokkal az alkalmakkal, amikor nem
alszom? - oldalra döntött fejjel cirógatta Jae oldalát.
- Hmm… Tényleg akarsz választ erre a kérdésre?
- alig bírta ki vigyorgás nélkül a másik ugratását. Daehyun szeme összeszűkült,
sértetten felhúzta az orrát, miközben a feje alól kirántott párnát Youngjae
arcába nyomta. Mindezt persze kellő óvatossággal tette, mivel véletlenül sem
szeretett volna komolyabb kárt okozni a mellette sunyin kuncogóban; noha erről
a gondolatai nagyrészét kitöltő egyénnek nem feltétlenül kellett tudnia.
Yongjae töretlen jókedvvel kapta el a párnát,
nemes egyszerűséggel a szoba másik végébe hajítva azt másodpercek töredéke
alatt, s mielőtt a nyíltan duzzogó feleszmélhetett volna, egész súlyával a
testére nehezedett, mint egy ragaszkodó kisgyerek ölelte át szorosan a
tiltakozni képtelen fiút. Dae visszafogott öröme lassan bontakozott ki
szárnyaló boldogsággá, ahogy az arcán lévő kanyarulat is egyre nagyobb méretet
öltött a nekicsapódó meleg test átölelése közben. Lágy puszival díjazta a másik
szeretetteljes megnyilvánulását, és úgy tartotta a számára porcelán-törékeny
testet, mintha bármelyik percben elvehették volna tőle ezt az értékes kincset.
Szerette a reggeleket, mert azok csak az övék
voltak. Átjáró egy másik világba, ahol egymásba feledkezve zárhatták ki az őket
fojtogató problémákat, ahol aggodalmak és bűntudatok nélkül létezhettek arra a
kis időre, amíg a homokóra utolsó szemcséje le nem pergett a fejük felett.
Az órák gyorsan teltek, szinte nyoma sem volt
már a reggeli harmóniának; egyedül a fiatalok emlékezetében élt elevenen.
Mindenkinek megvolt a maga teendője a napra, s ellenkezésnek nem volt helye:
így Daehyun sem panaszkodhatott, amikor őt küldték vissza a figyelmetlenül
hátrahagyott kellékekért. Ismét.
Persze hyung, hagyj otthon mindent, én meg
majd készségesen ugrok neked, amíg Zelo kényelmesen a seggén csücsül. Bosszúságát
noha nem volt személyesen senkire kiterjesztenie, magában gondtalanul
elveszekedett az említett egyénekkel, mintha csak közvetlenül nekik ecsetelte
volna véleményét. Kopogás nélkül nyitott be Yongguk dolgozószobájába, hiszen a
helyiség tulajdonosa pár saroknyira a lakástól várakozott az ő visszatérésére.
Indulatos lendülettel vágta ki az ajtót, az előtte kibontakozó nem várt látvány
viszont megtorpanásra késztette. Keze erőtlenül csúszott le a kilincsről és
hullott tehetetlenül teste mellé, a szavak torkára fagytak, elméje pedig teljes
rövidzárlatot kapott, miközben kétségbeesetten próbálta feldolgozni a
látottakat, elhitetni magával, hogy csak egy félreértés közepébe csöppent. De a
szobában senki sem tartózkodhatott Yongguk engedélye nélkül, főleg nem a cuccai
között turkálva, az asztal alatt matatva.
Youngjae rekordgyorsasággal zárta ökölbe a
tenyerét kiegyenesedés közben, riadt tekintete lerombolta a falakat, szeme
árulkodó fénnyel tárta fel a magába rejtett titkait.
- Mi az ott a kezedben? - élesen csattant
hátán az ostor, melyet Daehyun kimért szavai lendítettek felé.
- Daehyun… - kezdte erőtlenül, majd megakadt.
Ismerte a vele szemben állót, a tetejétől a talpáig minden egyes porcikáját, a
szokásait, egyetlen rezdüléséből ki tudta olvasni a másik gondolatait; most
pedig rémültebb nem is lehetett volna attól, amit látott.
- A kezed, mutasd. Most - nem mozdult, hangja
még számára is idegenül csengett. Szívének hangos dübörgése valahogy elnyomta
gondolatait, a külvilág zaját. Ismét csak ketten léteztek, viszont immár a való
világban és az őket körbeölelő fullasztó csendben.
Youngjae ujjai ösztönösen nyíltak szét a
tenyerében rejtegetett apró tárgy felett, tekintetét lesütötte, egyszerűen
képtelen volt szembesülni a másik megtört pillantásával.
Daehyun reszketegen fújta ki a visszatartott
levegőt, majd szinte rögtön fulladozva kapott az éltető oxigén után, ahogy a
szívében gyúlt tűz lángjai egyre magasabban nyaldosták bensőjét.
- Miért? - nem kérdezett többet, hangja
susogva szállt a fiatalabbikhoz.
- Daehyun…
- Miért? - emelte fel éppen csak annyira a
hangját, hogy Youngjaen remegés buckázzon végig. Nem bírt az idősebb szemébe
nézni, nem bírt a saját maga védelmére kelni minden bűntudat nélkül. - Már az
elejétől kezdve az volt a terved, hogy elcsábíts engem? Ezért mentettél meg?
Vagy csak megkönyörültél rajtam, és úgy gondoltad, hogy legalább rajtam
keresztül könnyebben megszilárdítod magad a bandában? Hogy így majd senki sem
fog rád gyanakodni? Egyáltalán ki és miért küldött ide? Beszélj, Youngjae, ne
csak állj ott kukán, mint egy rakás szerencsétlenség! - Mintha egy Daehyun dühe
táplálta kályha ajtajában várakozott volna a sorára, Youngjae érezte az ideges
szívdobbanásokat, a vékony szálon perdülő egyre növekedő feszültséget; s az
elárultságtól csöpögő szavak átkos méreggel öntözték lelkét.
A végére már kiabált a fiú. Mint nagy vadász
az áldozatához, közeledett a szerelmének hitt fiatal felé, megállt az asztal
másik oldalán, és ha eddig lett is volna, most minden menekülési remény
szertefoszlott Youngjae számára.
- Soha nem állt szándékomban játszadozni veled
- jelentette ki némi mögöttes magabiztosággal, miután torokköszörülés közben
megtalálta a hangját. Daehyun szólásra nyitotta a száját, viszont még azelőtt
belé fojtották a szót, hogy meggondolatlan szavak záporát zúdította volna a
másikra. - Nem is ez lett volna a feladatom… Sőt, egyenesen megtiltották, hogy
kapcsolatba bonyolódjak bármelyikőtökkel is…
- Kicsodák?
- A feletteseim a rendőrségen.
Kibökte. Innentől már nem volt visszaút,
hiszen mit sem ért volna a könyörgés, ha a mögötte megbújó igazság hatalma
helyett a már elhangzott hazugságok nagyobb befolyással bírtak.
Daehyun vonásai megkeményedtek. Gondolatai
cikázó meccset játszottak elméjében a szavak elhangzása után, feje pedig
eszméletlen sajgással reagált az információra, amint az megfelelően eljutott
agyáig.
- Kifelé… Tűnj el, mielőtt még olyat teszek,
amit megbánok - lehelte a levegőbe visszafojtott dühvel, egy másodpercre sem
tévesztve tekintetét az előtte némán kérlelő angyali bőrbe bújtatott ördögről.
- Daehyun, kérlek! Csak hadd magyarázzam meg,
engedd, hogy bebizonyítsam, hogy szere- Youngjae egyre kétségbeesettebben
próbálta hadarni a szavakat, legszívesebben addig kántálta volna őket, amíg meg
nem győzi az igazáról az idősebbet. De ideje sem volt az első gondolatmenetét
végigmondani, ugyanis hirtelen egy reflexből kirántott pisztoly veszélyesebbik
fele nézett vele farkasszemet.
Daehyunt nem érdekelte a sok hazugság. Nem akarta
hallani, ahogy elsőként egy csaló száját hagyja el az a bizonyos szó.
- Daehyun, figyelj ide, nem gondolkozol
tisztán. - Emelte fel a kezeit védekezőleg Youngjae, szinte ösztönösen előjött
belőle a tárgyaló rendőr, habár egy porcikája sem kívánta, hogy pont most és
pont ezzel a személlyel szemben történjék meg. Igyekezett megőrizni a
nyugodtságát, ami ugyan csak látszólag ment neki. - Tedd le a fegyvert és
beszéljük meg érett felnőttek módjára a dolgot. Engedd, hogy megmagyarázzam, mi
a helyzet valójában! Kérlek, csak gondolj vissza az együtt töltött időkre, akár
a mai reggelre és-
- Elég! - érkezett az erélyes kiáltás, újfent
félbeszakítva a fiatalabbat. Kibiztosította a fegyverét, lövésre készen. - Ne
hidd, hogy egy rendőri élet bármit is ér a számomra - szemei üvegesen meredtek
a célra összpontosítva.
Ha csak egy töredéke is igazi volt azoknak
az emlékeknek, amikre hivatkozol, akkor elmész, és nem jössz vissza. De ha csak
egy kis része is igaz lett volna, akkor most nem lebegnél a szánalmas kis életed
és az általam kibiztosított halál között.
Az idő lelassult, ahogy Youngjae bánatos
tekintettel helyezte az asztalra Daehyun elé az ezidáig szorongatott poloskát,
és lassú léptekkel végleg hátrahagyta az életet, amit már az elejétől fogva
elítélt. Az ajtóhoz közeledve erős volt a kísértés, hogy visszaforduljon még
néhány szóra, azonban az esze ezúttal is - mint sok másik alkalommal a
pályafutása során - győzedelmeskedett a szíve felett.
Ahogy Daehyun hallotta nem csak a
dolgozószoba, de a bejárati ajtó csukódásának tompa zaját is, egy keserves
üvöltést engedett ki magából az asztalra csapva; kezének ereje alatt még a
stabil falap is megremegett. Fájdalma vörös köddel árnyékolta elméjét, s nem is
igazán volt tudatának abban, hogy mit csinál, amikor elkezdte a hanyagul
odavetett papírokat, tárgyakat hevesen eltávolítani a helyükről, újabb és újabb
kiáltásoknak adva teret kibontakozásra a szoba szűk falai között. A szék is
felborult időközben, a lámpa sorsa csörömpölve végeztetett be a padlón és a semmiben
sem hibás fa asztal is elszenvedett egy két kósza ütést, eltévedt céltalan
rúgást; az együtt átélt boldog pillanatok, örömteli kacajok, lopott csókok és
meghitt ölelkezések felgyorsított filmként váltakoztak a kusza gondolatok
között.
A nagy hangzavar fokozatosan elült, a partot
ostromló cunami lassan visszavonult nyugalmi állapotába, és csak keserves
esőcseppek maradtak hátra a tomboló pusztítás jeléül, amelyek megállíthatatlan
sorokban folytak végig a fiú arcán, szinkronban mozogva a mellkasában fájdalmasan
összeszoruló szívével.
A fekete felhők baljóslóan gyülekeztek a
rozoga ház fölött, ahogy öt erőteljes hang ide-oda repkedett a pár
négyzetméteres szoba levegőjében. Ahányan voltak, annyi félét állítottak és
kérdeztek, meg sem várva, hogy egyikük is befejezze a maga mondandóját. Gyorsan
kellett dönteniük, annál még gyorsabban cselekedniük, és pont az idő szűke
játszott ellenük lassított játszmát, ahogy nem haladtak egyről a kettőre.
Daehyun a gondolataiba feledkezve meredt az öt
veszekedő jómadárra, s habár látta és hallotta őket, az aktuális kép helyett
egy már keretbe helyezett kúszott a szeme elé, a lárma pedig aggódó tónusba
csapott át.
- Hé, Daehyun, jól vagy? - semmi válasz. -
Beszélj már az istenért, beszedtél valamit?! - két meleg tenyér csúszott a
nyakára, ujjak kényszerítették a céltalanul lógó fejét a felemelkedésre. Hiába
pofozta fel figyelemfelkeltő jelleggel a fiatalabbat, az üres tekintettel
meresztette előre kisírt szemét.
- Hyung… Ezt ő tette a szobával? Nem kellene
megkeresni Youngjaet hyungot?
Yongjae Youngjae Youngjae…
- Youngjae nem úgy tűnt, mintha csak
megjátszotta volna az egészet.
A kép hirtelen kitisztult, a hangok
felerősödtek, és a szavak húzóereje kiszakította az emlékek fogságába
börtönzött fiút.
- Ugyan mi siklott félre abban a parányi
agyadban, hogy ezt gondold? - hangja nem volt több megtört suttogásnál, mégis
vészjósló éllel vágta ketté a kiabálás kavalkádját. Minden test felé fordult,
aggódva, ugrásra készen vagy csak szimplán jól leplezett érzésekkel.
- Hyung… Nem törtek még ránk a kommandósok,
vagy igen? Lássuk be, ez nem reális, lehet, hogy Youngjae hyung valóban szere-
Paff. A párna habár erősen csapódott Junhong
arcába, nem okozott múlandó fájdalomnál többet, ám sorsa annál inkább bevégeztetett:
a feslett anyagnak (és a fiú roppant ügyetlen kezeinek) köszönhetően tollak
tömkelege hullott a legfiatalabb testére, aki fintorogva hessegette el az
előtte szállingózokat.
- Ki ne merd ejteni annak az árulónak a nevét
és azt a szót még egyszer egy mondatban! - sziszegte jelentőségteljesen
megnyomva a szavakat.
A csetepaténak végül Yongguk vetett véget egy
vezető profizmusával rendelkezve. Mindannyian egyetértettek abban, hogy nem
maradhatnak ebben a házban tovább, habár Junhong szavait is némi igazság
kísérte, nem alapozhattak pusztán a reménykedő felvetésre.
-------------------------------------------------------
NAGYON NAGYON NAGYON BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT VIVI! *-*♥
Hirtelen nem is tudom, hogy mit mondjak, annyi mindent szeretnék, mégsem jut semmi értelmes az eszembe. Már egész héten tűkön ültem, hogy mikor jön el ez a nap, már annyira vártam, hogy felköszönthessünk, hogy olvashasd ezt a kis semmiséget, amit kitaláltunk neked Mirtillel, és yeeey, nem késtünk el vele! Remélem büszke vagy ránk, főleg rám (mert hát mindannyian tudjuk, hogy nem az erősségem a gyorsaság ><).
A történetben szívünk-lelkünk benne van, nagyon sokat dolgoztunk vele, mindent tökéletesnek akartunk a számodra, és reméljük, hogy sikerült is elérnünk ezt. Na, nem rizsázok tovább, hagylak, hadd olvasd a második részt RIGÓ EGYETLEN ÉS CSODÁLATOS MIRTILL jóvoltából. Nincsenek rá szavak, mennyire imádlak titeket! < 3
És ha bárki olvassa ezt Vivin kívül, ne féljen a véleményét kinyilvánítani! Elsősorban neki lett szánva, de nem véletlenül osztottuk meg itt is; kíváncsiak vagyunk mások véleményére is. :D Szóval ne kíméljetek minket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése